Azt hittem, majd én mutatom meg nektek,
milyen az élet, merre kell tovább menni,
de csendben, észrevétlenül rájöttem,
hogy közben ti tanítotok engem szeretni.

Tőletek tanulom, hogy lehet örülni
egy pocsolyának, egy kavicsnak,
hogy egy rajz is lehet igazi kincs,
ha szívből adják annak, kit szeretnek.

Tőletek tanulom, hogy nem baj, ha sírunk
hogy a könny után is jöhet nevetés,
hogy egy ölelés néha többet mond,
mint száz kimondott, okos beszéd.

Tőletek tanulom, hogy lehet újrakezdeni,
ha valami nem úgy sikerül, ahogy kell,
hogy egy ölelés mindent megszelidít,
és egy mosoly a szomorúságon is átölel.

Tanítotok hinni az egyszerű dolgokban,
egy közös játékban, egy mesében,
abban, hogy a boldogság néha ott ül
egy apró kézben, vagy két csillogó szemben.

Tőletek tanulom, hogy nem kell tökéletesnek lenni,
elég, ha szívből adjuk, amit tudunk,
hogy néha a legszebb pillanatok
akkor születnek, mikor csak együtt vagyunk.

Ti tanítotok szeretni úgy,
hogy nincs benne feltétel és határ,
s megmutatjátok minden egyes nap,
hogy a boldogság néha milyen egyszerűen vár.

Mert nemcsak én adtam nektek életet,
Ti adtatok nekem egy új világot,
két szívet, két tükröt, két csodát,
s általatok lett teljes az életem.

És bár én vagyok az édesanyátok,
s talán azt hiszitek, mindent tudok,
az igazság az, hogy mellettetek
én is napról napra tanulok.