Amikor körülötted hangos a világ,
és mégis csendnek érzed,
te csak ülsz, nézel magad elé,
várva, hogy valaki kérdez.

Az este lassan rád borul,
mint ablakra a sötét felleg.

Talán ez a csend őriz valamit,
egy képet, amit senki sem lát,
de örökre benned maradt,
és szívesen visszahoznád.

Egyedül mosolyogsz,
miközben az emlék hív.

A magány nem üres szoba,
csak egy szó, mely azt jelenti,
hogy belső régi éned,
lassan el kell engedni.