Lelkem egy lámpás e ködbe bújt világban,
s reményeim mécsese ring az éjszakában.
Ha majd minden csillag lehull a csend ölébe,
a szeretet marad az ég utolsó fénye.
Szívem egy folyó, mely némán érted árad,
partjain emlékek hajtanak, mint vad ágak.
Az idő köveit lágyan elsimítja,
de neved szívem a mélyben örökké visszahívja.
Emléked egy rózsa a tél tenyerében,
mégis illatod őrzi e fagyos ölelésben.
Minek a múló idő csak szirmát tudja tépni,
hisz gyökere szívem mélyét éri.
A bánat fekete eső a szemhatáron,
mégis szivárvány születik minden zápor után a napsugáron.
A fájdalom földjéből remény sarjad bennem,
mint hajnal, hosszú éjszakák utáni csendben.
Lelkem egy híd lesz két elveszett part felett,
s minden lépésem rajta egy újabb szeretet.
A mélység hiába hív már sötét ölébe,
hitem fényt font a rozoga híd szívébe.
Reményem egy mag, mely a kövek közé hullik,
mégis lombot bont majd, mikor már azt hiszem, minden végleg elmúlik.
Mert a Nap nem kérdi, ki mennyit szenvedett,
csak arannyal simítja végig a megszerzett sebeket.
TM