Avagy, hogyan mentünk pár napra horgászni, és majdnem harcsává változtunk mi is.

Egyszer volt, nem is oly rég, de igaz volt. Valahol Fegyvernek környékén, a Nagykunsági főcsatorna partján történt az eset, amikor Lacika, Ernő és én elhatároztuk, hogy mi bizony megint harcsát kell fogjunk. Voltunk már többször is, fogott is mindenki szépeket.
Nem keszeget, nem kárászt, azokat csak csalinak szoktuk ilyenkor. 
Szóval nem azt a fajta halat, amit az ember szinte véletlenül bármikor kifog.
Nem.
HARCSÁT!
Méghozzá nagyot!
Az ember ugyanis már induláskor tudja, hogy nagy harcsát fog majd. Legalábbis azt szeretne. Aztán vagy fog, vagy nem, és utána csak azt magyarázza, hogy:
Tegnap este pedig itt valami akkora rabolt, hogy majdnem elvitte a csatornából a hódot is!
Mi felszíni módszerekkel és élőhalas csalikkal próbálkoztunk. Ősz volt, a természet gyönyörű, a víz csendes, a levegő kellemesen hűvös.
Minden adott volt egy tökéletes horgásztúrához.
Kivéve azt, hogy normális ember visz magával valami hűtőfélét, ha ilyesmire készül, és el is szeretné hozni a halat. Volt is egy gázos hűtőnk, de nem vittük, ne legyen annyi cucc.
Erről akkor még nem tudtuk, hogy nagy hiba volt. Az első nap eltelt a sátrak és a tábor építgetésével, főzéssel, csalihal fogással. Az első éjszaka hallgattuk a vizet, iszogattunk, volt pár szép harcsarablás felszínen, de kapás nem. A második nap napközben ráálltunk törpeharcsát fogni, a keszegezés mellett. Szép nagyok jöttek, gondoltuk, jó lesz majd estére kisütni.
A második este előtt mindenki gondosan felcsalizta a botjait.
Lacika természetesen kijelentette:
– Na, az én helyem a legjobb!
Ernő erre csak legyintett:
– Majd meglátjuk!
Én tudtam, hogy az én helyem is jó, ott a kis tökleveles mellett, olyan szépen mozgott a felszínen a keszegcsali is, öröm volt nézni, csak jön rá valami, reméltem.
A botok szépen a helyükön voltak, mi pedig nekiálltunk a napközben fogott törpeharcsákból vacsorát készíteni.
Liszt, fűszerek, tárcsa, zsír, szalonna, kolbász, olaj, hagyma, krumpli.
Ezek egy horgásztúra alapvető kellékei voltak nálunk mindig. Még tócsnit is szoktunk sütni, meg bundáskenyeret tárcsán reggelire. Na de most a törpeharcsa következett paprikáslisztben.
Már teljesen besötétedett, amikor sütni kezdtük őket. Felkapcsoltuk a világításokat, kiültünk a konyhasátor mellé az asztalhoz és sütés közben békésen ettük a frissen sült törpéket.
Csend volt.
Nagy csend.
Az a fajta igazi, őszi, vízparti csend. Csak az aranysakálok vonyítása hallatszott távolról és a csobogó halak a vízben.
Aztán egyszer csak...
CSATTANÁS!!!
A csatorna túloldaláról olyan hang jött, mintha egy ember egy szekrénnyel együtt beleesett volna a vízbe.
Mindhármunk kezében megállt a falat.
Lacika rám nézett.
Én Ernőre.
Pedig Ernő szerintem már nemrég azt fontolgatta, hogy vajon a sátrán a cipzár belülről is bezárható-e vagy elromlott, mert lefekszik.
– Mi volt ez? – kérdeztem.
Senki nem válaszolt.
Nagy csend.
Néztük a vizet.
A víz nézett minket.
Legalábbis úgy éreztük.
Vártunk.
Semmi.
– Biztos valami nagy hal volt – mondta végül valamelyikünk.
Ez a horgászok magyarázata minden ilyesmire.
Ha csobban valami: nagy hal.
Ha zörög valami a vízben kihajtott bokorban: nagy hal.
Ha leesik egy ág: valószínűleg egy nagy harcsa vergődik a nádban.
Így hát folytattuk a vacsorát.
Na és ekkor megszólalt az én jobb oldali botom kapásjelzője.
PIIIIIIIIIIIIIIP!!!
Abban a pillanatban mindenki felugrott!
Fejlámpák elő!
A fényben láttuk, hogy valami szépen, komótosan húzza le a zsinórt az orsóról.
– VÁGJ BE, EZ HARCSA!!! – üvöltötték a többiek.
Na, nekem sem kellett kétszer mondani.
Akkorát vágtam be, hogy szerintem még Fegyverneken is felriadtak:
– Ez meg mi volt?
És...
– AKADT!
– De rendesen!
Azonnal éreztem, hogy ez nem az a kategória, amit az ember fél kézzel húz ki, miközben a másikkal a szendvicsét tartja.
Ez hal volt és nem is kicsi.
Elkezdődött a küzdelem.
A harcsa húzott.
Én is húztam.
A harcsa nem akart jönni.
De nagyon én sem akartam engedni, nehogy akadóba menjen.
Lacika és Ernő közben folyamatosan tanácsokat adott.
– Húzd!
Ernő:
– Ne húzd annyira!
Lacika:
– Engedd!
Ernő:
– Ne engedd!
Én pedig tíz perc után már azt sem tudtam, hogy harcsát fogok-e vagy baráti vitát próbálok megoldani.
De végül...
KINT VOLT!
A parton feküdt a matracon.
Mindenki világította.
Mindenki nézte.
Mindenki szakértő lett.
Előkerült a mérleg.
Nagy izgalom.
Megmértük.
11 KILÓ!
Na, akkor ott elszabadult az öröm!
– EZ AZ!!! MONDTAM, HOGY OTT VAN!
– ÉN TUDTAM!
Persze hirtelen mindenki tudta előre.
Még az is, aki tíz perccel korábban azt kérdezte:
- Szerinted nem csak egy nagyobb keszeg?
Aztán gyorsan megszületett a döntés:
Ez jó lesz karácsonyra!
A három horgász egyszerre bólogatott.
Ez volt az első nagy hiba.
A harcsát kötélen kikötöttük a vízbe, hogy szépen kibírja a hazaindulásig.
Utána pedig természetesen meg kellett ünnepelni.
Beszélgettünk, nevettünk, és az ilyen jelentős fogást és az ide vezető tudományos utat s eredményét természetesen néhány pálinkával is dokumentálni kellett.
Amikor végül mindenki elvonult a sátrába, már biztosak voltunk benne, hogy ez a túra emlékezetes lesz.
Csak azt nem tudtuk, hogy nem elsősorban a sok halfogás miatt.
Másnap reggel gyönyörű hajnalra ébredtünk.
Kiültünk a horgásszékekbe.
Hallgattuk a madarakat.
Figyeltük a vizet.
Néztük a természetet, ahogy kel fel a nap.
Néha hallottuk kisebb harcsák rablását.
Egyszerűen tökéletes volt minden.
Megnéztem a nagy fogást is.
Megemeltem a kötelet.
A harcsa még szépen ficánkolt.
Na, fiúk, remélem, ez kibírja, amíg három nap múlva hazamegyünk! – mondtam.
A fiúk bólogattak.
Aztán jött a reggeli kávé, Lacika győzködése, hogy maradjon.
Mert sajnos neki délután már dolgozni kellett menni, összepakolt fájó szívvel, elköszönt, hazaindult.
Ketten maradtunk Ernővel.
Egy csodás csatorna, két sátor, néhány bot és egy 11 kilós harcsa.
Megreggeliztünk, aztán elkezdtünk készülni az újabb csalizásra.
De előtte gondoltam:
Megnézem a harcsát.
Megemeltem a kötelet, s már nem volt olyan vidám.
Nem ficánkolt.
Csak lassan mozgott.
– Ernő...
– Mi van?
– Szerintem ez nem fogja kibírni.
Ernő odajött.
Néztük a harcsát.
A harcsa nézett minket.
Legalábbis az ember ilyenkor úgy érzi.
– Mit csináljunk? – kérdeztem.
– Hűtőnk nincs.
– Nincs.
– Hazamenni nem akarunk.
– Nem.
– Akkor?
S itt megszületett az a döntés, amely megváltoztatta az étrendünket az itt töltött idő alatt.
MEG KELL SÜTNI.
Nem volt mese.
Megnyúztuk.
Kifiléztük.
Besóztuk.
Jött a nagy felismerés is, hogy a harcsából lett körülbelül...
HÉT KILÓ FILÉ!
Ott álltunk ketten.
Én.
Ernő.
Na meg a hét kiló harcsafilé.
Lacika?
Ő természetesen már messze járt.
Valószínűleg valami teljesen hétköznapi ételt eszik majd ebédre.
Mondjuk rántott húst.
Mi pedig néztünk egymásra.
Mit csináljunk ezzel a sok hússal?
Ernő gondolkodott.
Én gondolkodtam.
Aztán egyszerre kimondtuk:
– Paprikás liszt!
Aztán elkezdődött.
Tárcsa elő.
Olaj bele.
Harcsaszeletek beforgatása, uzsgyi bele.
Sült, és sült, és sült.
S amikor azt hittük, hogy már kész...
még mindig volt.
Egy idő után olyan mennyiségű sült harcsa állt előttünk az asztalon, hogy abból egy kisebb katonai alakulat háromnapos hadgyakorlatát is meg lehetett volna oldani.
Csakhogy a Nagykunsági csatorna azon az eldugott részén...
két ember volt.
Ernő és én.
Az első nap még nagyszerű volt.
– Harcsa ebédre?
– Persze!
– Harcsa vacsorára?
– Naná!
Mivel a besózáskor jól beszívta a sót, inni is kellett rá rendesen. Adtunk is neki boroskólát jócskán, hadd ússzon odalent is, nehogy megsértődjön, elvégre hal, nem is akármilyen.
A második nap reggelén:
– Mit reggelizzünk?
– Van harcsa.
– Jó.
Ebédkor:
– Mit eszünk?
– Harcsát.
– Milyen körettel?
– Mindegy, csak ne harcsával!
Hát ettük zöldségekkel.
A harmadik napon már olyan szintre jutottunk, hogy szerintem, ha valaki azt mondja:
– Kérünk-e halat?!
Mi ketten egyszerre elkezdtünk volna sírni.
Harcsát ettünk kenyérrel.
Harcsát krumplival.
Harcsát mindenféle körettel.
Ha lett volna nálunk lekvár, valószínűleg valamelyikünk azt is kipróbálja.
Szerencsére az időjárás hűvös volt, főleg éjszaka, nappal pedig nem volt nagy meleg, így a rengeteg sült hal letakarva, a nagy fazékban szépen elvolt a sátor hűvösében.
Mi viszont lassan már nem.
A végére úgy éreztük, hogy ha valaki megkérdezi:
– Mit szeretnétek enni?
A válaszunk az lesz:
– Bármit, ami életében nem úszott!
S itt jön az egész történet legszebb része.
Emlékeztek?
Az eredeti terv az volt:
A 11 kilós harcsa jó lesz hármunknak karácsonyra!
Hát mit ad Isten. Több kapás nem volt harcsára.
Karácsonyra így nem jutott.
Se nekem.
Se Ernőnek.
Se Lacikának.
Sőt, annyi sült harcsa volt, hogy még haza is kellett vinnünk amúgy az asszonyoknak is belőle!
Így ért véget a nagy karácsonyi harcsaprojekt.
Egyetlen apró problémával.
KARÁCSONYRA MÉGSEM MARADT HARCSA!
Ezért természetesen összeültünk és meghoztuk az egyetlen lehetséges döntést.
Nincs mese.
Vissza kell menni!
Még ősszel!
Harcsát fogni!
Karácsonyra!
Természetesen ezt az egészet...
kizárólag az asszonyok miatt és legnagyobb örömére, nehogy má a piacra kelljen menni halat venni.
Így történt hát, hogy három jó barát elment a Nagykunsági főcsatornára harcsát fogni.
Fogtak egyet.
Lacika hazament.
Mi Ernővel ketten maradtunk, s három napig csak harcsát ettünk.
Reggel.
Délben.
Este.
Körettel.
Köret nélkül.
Kis túlzással már álmunkban is.
Azóta, ha valaki megkérdezi tőlünk:
– Fiúk, szeretitek a harcsát?
Csak egymásra nézünk Ernővel.
Elhallgatunk egy pillanatra, és azt mondjuk:
– Szeretjük... de inkább horgászni rá, mert azért mindennek van határa, még a Nagykunsági főcsatorna paprikás-lisztes harcsájának is.

TM