Rozsdás levélből font kalapját
kicsit félrebillentette a szél,
botja egy csupaszodó faág,
s amerre lép, a nyár még mesél.

Kabátján bíbor erdők alszanak,
zsebében köd és dér remeg,
hajában ezüstös reggelek,
szemében gyülekező fecskék ülnek
könny helyett.

Vállán egy régi tarisznya ring,
mi tele van sárga délutánnal,
gesztenyével és halk esőkkel,
megannyi elmúlt napsugárral.

Ha megpihen egy domb tövében,
hallani, a szőlők mélyet sóhajtanak,
s hordókban sötét pincék mélyén,
a nyári emlékek visszhangzanak.

Az erdőn nyomában falevél zörög,
ahogy lassan lépdelve, nem siet tova,
s a mezők feletti égre,
madarak szárnyaival ír búcsúlevelet oda.

Tovaballag csendesen,
mire kinyílik az októberi alkony ajtaja,
s a hűs esti szélben,
mint naplementi fény, úgy csillog
éltető kalászból font dús haja.

Reggelre messze jár a gyönyörű vándor,
s csak egy elszálló levél fordul utána még,
olyan ő, mintha a nyár aranyszívéből
hullott volna le egy darabka ég.

TM