Megtörtént. Szinte hihetetlen. Néha az emberi agy fura dolgokra képes. Pláne, így 70 felett…
   Éléskamránk azt gondolta, hogy itt az ideje annak, hogy egy új, és valamivel nagyobb hűtőszekrényt vásároljunk. Nem mintha a régi nem lett volna jó, de már esztétikailag nem tetszett nekem, mint háziasszonynak. A fagyasztónk is kicsinek bizonyult, így hát felkerekedtünk – férjem ellenkezése ellenére is – és elindultunk hűtőszekrényt venni. Na, de milyet?
   Nagy a választék, nem könnyű választani. Ez kicsi… ez túl nagy… ebben nincs fagyasztó… ez küllemre nem tetszik… Egy órás válogatás után rám kacsintott az egyik. Igen, ez tényleg pofás. És megszólított engem. Elkezdtem kacérkodni vele, mondtam:
   - Mutasd csak magad belülről is!
   Ő boldogan kitárulkozott, gyönyörű, hófehér „bőre” volt, szinte kínálta magát. Alul többrekeszes mélyhűtőjével azonnal elrabolta a szívemet.
   - Ő kell nekem! – mondtam ellenkezést nem tűrő hangon.
   Sötétszürke acélos burkolatában visszatükröződött a tekintetem. Láttam, ő is akar engem. Nem volt más hátra, irány a pénztár, a szállítás megrendelése, és aztán várakozás…
   Otthon már előre mindent elkészítettünk, izgatottan vártuk az új jövevényt. És a várva várt nap végre eljött…
   A szállító időben érkezett. Kértük, csak tegye le a kapu mögött, mi szeretnénk az „újszülöttet” saját magunk bevinni és a helyére tenni. Ennyi öröm nekünk is kijár.
Férjem fogta a kulit, óvatosan a hűtő alá tolta… Na de most hogyan tovább? A 185 cm magasra sikerült „bébi” bizony megdolgoztatott bennünket. A kerti résznél még nem nagyon probléma, de jött a három lépcső… Az igen, ez már kemény dió. Na de két ilyen sokat tapasztalt öreg emberen csak nem fog ki három lépcső? Két deszka segítségével sikerült bejutni a lakásba. Férjem húzta, én toltam… De végül is a helyére került. Mind a ketten körülálltuk, megcsodáltuk, egyből beüzemeltük. Naponta simogattuk, becézgettük.
   Két hét sem telt el, amikor észrevettük, hogy a felülete felhólyagzott. Nyomkodtuk a hólyagokat, reménykedtünk benne, hogy vissza tudjuk nyomni, de hiába…
   Nem volt mit tenni, garanciális készülék, telefonáltunk. Elmondtuk mi a baj, hólyagosodik a külső burkolat.
   Újra lekapcsolni, kipakolni, kulit hozni, felrakni és eljutni a lépcsőig… Na de megint ott a három lépcső. Újra két deszka, elöl húzás, hátul tolás, egyensúlyban tartás… de végül csak eljutottunk a kapuig.
   Megérkezett a szállító. Ő is kérdezte, mi a baja a betegnek. Férjem megmutatta, hogy sajnos a külső burkolat két hét után csodásan felhólyagzott. A szállító ránézett, körüljárta, megfogdosta, aztán egy elegáns mozdulattal a felhólyagosodott külső burkolatot letépte.
   Megmerevedve álltunk a készülék előtt. Mit csinál ez az ember? A szállító pedig csak ennyit mondott:
   - Ez csak védőfólia…
   Nem is tudtunk mit válaszolni, leforrázva álltunk a kedvenc előtt, de kínunkban hatalmasat nevettünk. Jó fej volt az ember, azt mondta, minden OK, nem kell semmit aláírni, felejtsük el… Igen, de mi nem felejtünk. Nem beszélve arról, hogy kezdődött megint minden elölről…
   Kulira fel, deszkák a lépcsőre, három lépcső fel, tolás, húzás, kuliról le, behelyezés, beállítás… ja, és a maradék fólia eltávolítása.
   Azóta is, ha ránézünk a hűtőnkre, eszünkbe jut a történet. És persze jókat nevetünk.