Ne taposd a szívem, kérlek.
   Oly törékeny már, mint a lélek, mint egy őszi levél, amely túl sok vihart hordoz magában, mégis kapaszkodik még az ágba. Ne kérdezd, miért remeg, talán csak elfáradt attól, hogy minden hajnalon újra elhiggye, érdemes továbbmenni.
   Ne taposd a szívem, kérlek, mert nem kőből van. Húsból, emlékekből, kimondatlan mondatokból és apró reményekből épült. Van benne egy egész égbolt, amely néha beborul, de a felhők mögött akkor is ott marad a fény.
   Örülnöm kell, hogy élek.
   Talán ennyi lenne az egész életem titka. Nem nagy dolgokra vágyom, csak arra, hogy legyen még reggel, amely rám nyitja az ablakát. Legyen egy napsugár, amely végigsimít a falon, egy madárhang, amely emlékeztet rá, hogy a világ még mindig lélegzik körülöttem. Legyen még egy pillanat, amelyben nem fáj annyira minden.
   Mert élni néha olyan, mint mezítláb átkelni egy köves úton. Amikor minden lépés emlékeztet valamire ami fáj.
   De egyszer csak észreveszed, hogy a lábad mégis még mindig visz előre.
   Ne taposd a szívem, kérlek.
   Ha nem tudod megszeretni, legalább ne bántsd. Ha nem érted a csendjét, legalább ne nevezd ürességnek. Mert a csend mögött is történnek csodák, ott nőnek a kimondatlan álmok, ott gyógyulnak a sebek, és ott gyúlnak ki azok a kis lámpások, amelyek akkor is utat mutatnak, amikor az ember már majdnem elfelejtette, merre van az otthon.
   Én még hinni akarok.
   Hinni abban, hogy a tegnap nem bilincs, csak egy ajtó, amely mögött megtanultam valamit. Hinni abban, hogy a könnyek nem gyengeségek, hanem apró folyók, amelyek kimossák a fájdalmat a lélek mélyéről. Hinni abban, hogy a szív, bármennyire is megrepedt, képes újra megtanulni a tavaszt.
   Bár tudom, nem könnyű, mert megtanultam, hogy a fájdalom egy el nem küldött levél, amit újra s újra elolvas a lélek.
   Ne légy kavics a lelkem cipőjében, amelyet senki más nem lát, de én mégis érzek minden lépésemnél.
   Ezért kérlek, ne taposd.
   Ne vedd el tőlem azt a kevés fényt, amit még őrzök. Ne oltsd el a mécsest, csak azért, mert nem világít úgy, mint egy csillag egykoron. Nem kell már ragyognom minden pillanatban.
   Elég, ha még itt vagyok.
   Elég, ha dobbanok.
   Mert minden dobbanás egy halk igen az életre. S ha egyszer majd megint könnyebb lesz a reggel, s majd kiül a rozsda az emlékek kapuján, talán visszanézek ezekre az időkre, és megértem, nem az volt a csoda, hogy soha nem törtem össze. Hanem az, hogy a törések közt is maradt bennem fény.
   Ne taposd a szívem, kérlek.
   Örülnöm kell, hogy még élek.

TM