Bíbor palástját vállára vetve
ballag az erdők hallgatag ura,
kalapja felett megfakult fényből
reszket az alkony aranypora.

Szemében messzi nyarak parázslanak,
a távolban kihülő csillagok fénye ég,
s amerre néz, a zöld világra
rozsdaszín álmot lehel az ég.

Kezében egy görbe ágra támaszkodik,
súlya alatt az idő kérge is megreped,
léptének dobbanására egy-egy levél
száll alá a fákról, mint néma üzenet.

Köpenye redőiben a köd lakik,
s dérből szőtt, finom fátyolok,
zsebéből szél szökik elő esténként,
mi végigborzol mindent, mint hűvös alkonyok.

Ha elfárad a dombok vállán,
a szőlőhegy is csendesen meghajol,
s a hordók mélyén sötét arannyá
érik a nap, mely majd bor képében tovább dalol.

Nyomában a mezők is megőszülnek,
a folyó is lassú tükröt növeszt,
s a nádas, mint sok bölcs öreg,
a széllel esténként olyan mesét mesél,
mi úgy érzed soha el nem ereszt.

Estére aztán elfogy körülötte az út,
s ő megáll egy csupasz fa alatt,
a messzeség ködében öltözik át,
hol már tél gyújtja fel új csillagát,
elfeledve a nyarat.

Aztán ahogy továbbmegy,
egyre halkabban hallatszik lépte,
s mögötte az erdő is lassan bezár,
egy aranyló levél forog még a szélben,
mintha búcsút intene vele a nyár.