Szeptember elején, egy szombati napon elvittem a szerelőhöz a kocsimat, amit rendszeresen megtettem, mert az utóbbi időben történtek furcsa dolgok. Szerencsére minden rendben volt.  Kedden a szerelő visszahozta, így szerda délelőtt elvittem a nyomdába az elkészült könyvemet. Másnap készültem Szegedre, mert politikai témájú könyvem kiadásához egy kollégám barátja nagy összegű támogatást ígért, mondván: ez egy kortörténeti dokumentum, sokaknak olvasnia kell! Gondoltam, meglepem a bátyámat is, ott alszom nála, és másnap kényelmesen visszautazom.
   Csütörtökön reggel az idő kellemesen hűvös volt, 5,30-kor terveztem indulni, akkor még nincs nagy forgalom. Lementem a kocsihoz, a csomagtartóba betettem az egy napra való váltás ruhát, majd kinyitottam a vezetőülésnél lévő ajtót. Azonnal észrevettem, az anyós ülésen lévő négyzetrácsos papírlap volt, ráírva: „Ne merd kiadni a könyvet!”
   Nem első eset volt, hogy fenyegettek. A politikai életben sok szennyet, mocskot tapasztal az ember, de ha ő maga is egy mocsok közepébe kerül, ahol vétlenül szenvedő alanya lesz a vele és körülötte történő dolgoknak, azt nehéz megemészteni, hiszen ösztönösen tiltakozik a belső énje a becstelenségek ellen. Én pedig nyíltan, szemtől-szembe megmondtam, megírom a történteket, amelyek súlyosan érintettek néhány vezető politikust.
Olyannyira, hogy ha bíróságra kerül mindaz, amit a kezemben lévő bizonyítékok alapján leírok, az börtönnel járt volna rájuk nézve. Oda a karrier és a hatalom végleg. Innentől fogva kezdtek furcsa dolgok történni.
   Lefújták a fehér kocsimat fekete festékkel (háromszor is), amire a kihívott rendőrség – bár felvette sajnálkozva a feljelentést – azzal intézte el, hogy „láttam, ki tette?!”  Hülye kérdés, ha látom, nyilván nem hagyom.
   Majd kinyitották éjszaka a kocsimat, és a kormányvédő huzatot letették az anyósülésre, jelezve, hogy bent jártak a kocsimban. Azt a típusú kocsit – magam is megtapasztaltam más alkalommal – nagyon könnyedén ki lehet nyitni.
  Más alkalommal, amikor tükörjég volt az út az egész országban, az index-jelzőmre kötöttek színes drótot és elvezették a pedálokhoz, hátha beleakad a lábam, és meg lesz a „baleset”. Egyetlen jó cselekedete volt kedvenc Lezsák férjemnek, hogy ő vette észre, és figyelmeztetett időben.
   Kaptam „névtelen levelet”, amely bizonyította, hogy beléptek a számítógép-rendszerembe, mert szó szerint idéztek a készülő könyvemből. Sőt, egy alkalommal a vejem a barátaival nálam tartózkodott, amikor  az informatikus barát szólt, hogy – mivel megérkezésük előtt dolgoztam a számítógépen, az nyitva volt - valaki nézegeti a dokumentumaimat. Ránéztünk a monitorra és láttuk, ahogy mozog magától az egér, és tallózgat az illető.  
   Könnyű volt írni a könyvet, mert a meglévő dokumentumok a kezemben voltak, így rekord idő alatt készült el.  Elvittem a nyomdába, aztán jött a szeptember 11. csütörtök.

   folyt.köv.