A minap, amikor hazaértem a munkából, Léna úgy rohant felém, mintha legalább három napja nem látott volna. A kezében egy rajzlapot szorongatott.
   – Anya! Anya! Gyere! Nézd meg! Most! Ezt nézd meg, milyen szépet rajzoltam az oviban! Ilyenkor az ember, mint egy rendes anya, mindent eldob. A munkát, a fáradtságot, a bevásárlószatyrot, a saját életét.
   – Mutasd, kincsem! - Léna ünnepélyesen felém fordította a lapot, én pedig egy pillanatra tényleg elfelejtettem levegőt venni. A rajz gyönyörű volt. Szivárványok, virágok, nap, hold, csillagok… konkrétan úgy nézett ki, mintha egy tündérmesét próbált volna a papírra rajzolni. Már készültem meghatódni, hogy az én kislányom milyen ügyes, milyen kreatív, milyen művészi… Aztán megláttam a lap közepén a feliratot. Tűzpirossal, nagy betűkkel. HELP!
   – Hmmm… Léna?
   – Igen?
   – Ez ott középen… mi? - Rám nézett azzal a tekintettel, amiből pontosan tudtam, hogy én vagyok az, aki valamit nem ért.
   – A HELP!
   – Azt látom. De… De miért van rajta?
   – Hogy a rendőrbácsik tudják, ha bajban vagyok. - Nos, itt azért egy pillanatra megállt bennem az ütő.
   – De milyen bajban lehetsz te, édes kislányom? Négyéves vagy! – Léna vállat vont. Nyilván ez nem olyan kérdés volt, amin egy négyévesnek sokat kellene gondolkodnia. A lényeg az volt, hogy ha baj van, akkor azt kell írni, hogy HELP. Aztán eszembe jutott, hogy végül is tényleg ügyes. Szépen rajzol, tudja, hogy a rendőrök segítenek, és még angolul is le tudja írni, hogy HELP.
   – Nagyon szép lett, kicsim – mondtam. Bár azóta ezt a mondatot többször is megbántam! Léna valószínűleg úgy értelmezte a dicséretet, hogy a műalkotása minden elemével együtt kifogástalan. Én pedig mentem tovább a dolgomra. Főztem, elindítottam egy mosást, olvastam Levivel. Próbáltam elpakolni a családom után maradt természeti katasztrófa nyomait.
   Mikor mindennel kész lettem, fogtam a szemetet, és kivittem. A szemetes pont a kiskapu mellett van, Léna ablaka pedig az utcára néz. Kidobtam a csomagot, becsuktam a tetejét, megfordultam… És.... és akkor megláttam a lányom rajzát az ablakban. Teljes pompájában ott virított a szivávány, a Nap, a Hold és a csillagok, középen pedig a tűzpiros, hatalmas: HELP! Én meg ott álltam a szemetes mellett, és hirtelen kívülről láttam az egészet. Egy családi ház, utcára néző gyerekszoba. Az ablakban egy csodálatos, színes gyerekrajz, és rajta egy négyéves segélykiáltása.
   Az első gondolatom az volt: Na, Zoé, ezt szépen megcsináltad! A második: Reméljük, senki nem hívja ránk a rendőrséget. A harmadik pedig már az volt, hogy vajon mit fogok mondani, ha egyszer tényleg megjelenik két rendőrbácsi a kapuban.
   – Jó napot kívánunk, innen érkezett egy HELP jelzés!
   – Igen?… hááát… technikailag igen.
   – Ki van bajban?
   – A lányom???
   – Hol van? – Az ablak mögött.
   – És mi történt?
   – Semmi.
   – Akkor miért írta ki, hogy HELP?
  – Mert négyéves. - Szerintem ennél a pontnál már ők is elgondolkodnának az élet értelmén. Léna közben valószínűleg boldogan nézné őket az ablakból, és büszkén mutatná, hogy milyen szépen rajzolt. Azóta az utca felőli redőny le van húzva. Nem azért, mert bármi baj lenne, hanem mert rájöttem, hogy egy négyéves gyerek kezébe nem szabad úgy adni a kommunikációs szabadságot, hogy közben még nem tudja, miért nem írunk HELP-et a szobája ablakába. Bár azt hiszem, Léna ezt is hamar megoldja. Legközelebb valószínűleg azt írja majd: SOS – ANYA NEM AD CSOKIT! És őszintén szólva már tényleg félek, hogy valaki valamikor ezeket komolyan fogja venni.

TM