Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Nagy Erzsébet
  szerkesztő
Hollósi-Simon István
  webadmin, főszerkesztő-helyettes

Jelenlegi hely

A csend otthona II. - Kavicsok és emlékek

Graholy Zoé
Graholy Zoé képe

   A faháztól nem messze két bányató bújik meg a fák között. Az egyik néma marad a fürdőzők előtt, a másik viszont vár bennünket: kristálytiszta, hűvös vizével, napsütötte partjával és azzal a különös csenddel, amit csak a természet tud. A gyerekek számára ez nem egyszerűen egy tó. Ez az ő birodalmuk.
   Levente gondolkodás nélkül ugrik a stégről a mélybe. A víz csobban körülötte, aztán néhány pillanat múlva már csak a buborékait látni. Jól úszik, nem fél a mélységtől. Úszószemüvegén keresztül hosszasan kémleli a tó titkait, mintha egy víz alatti világ felfedezője lenne. Amikor felbukkan, nagy levegőt vesz, és a sekélyebb víz felé tempózik, ahol a húga dolgozik.
– Léna, nézd! – suttogja szinte áhítattal, ahogy a térdig érő vízig ér. Óvatosan kinyitja a tenyerét: egy kék, teljesen simára csiszolódott kavics fekszik benne.
– Ezt egészen a fenékről hoztam fel neked. Szerintem egy igazi vízitündér hagyta ott. - Léna tágra nyílt, csillogó szemmel nézi a követ, majd óvatosan, mintha attól félne, hogy elolvad, elveszi a bátyjától.
– Olyan, mint egy vízcsepp – mondja halkan, és a mellkasához szorítja. – Beteszem a váram legközepébe. Köszönöm, Levi.         Levente büszkén elmosolyodik, megborzolja a húga vizes haját, majd visszafordul a mély víz felé.
– Keresek még hozzá kagylókat is a falra! – kiáltja vissza, és már merül is el újra. Kavicsokat hoz fel, apró kagylókat, és mindegyikre úgy tekint, mintha valami páratlan kincset talált volna. –
   Talán igaza is van. Amikor hazavisszük őket, már nem egyszerű kavicsok és kagylók. Egy-egy csobbanás, egy nevetés, egy nyári délután emlékei költöznek beléjük. Minden kőnek története van, minden kagylónak emléke.
   Léna a sekély vízben építi tovább a világát. A nap ott már kellemesen felmelegítette a vizet, ő pedig tornyokat emel, várfalakat épít homokból, majd vizesárkot készít köréjük. Apró, zöld vödrével vizet hord a tóból, hogy feltöltse a vár körüli árkot. A bátyjától kapott kő ott ragyog a főtorony tövében.
– Anya, apa, nézzétek, kész a birodalom! – hív minket büszkén, integetve. Odamegyünk, és leguggolunk mellé a puha homokba.
– Csodálatos lett, kislányom – mondja a férjem. – De mi az a kis zöld ott a tetején? – Léna óvatosan megigazítja az apró, zöld falevelet, amit a legmagasabb toronyra tűzött.
– Ez a mi zászlónk. Levivel! – A torkomban hirtelen gombóc nő az érzelmektől. Neki ez a zászló egy egész királyságot jelent.  Mi pedig csak nézzük őket. Levente a tó mélyének kincseit kutatja, Léna a homokból épít magának világot.
– Úristen, annyira szeretik egymást... – suttogom a férjemnek, miközben könnytől fátyolos szemmel nézem, ahogy Levente épp az újabb kagylókat rakosgatja Léna homokvárának falára.
– Olyan gyorsan eltelik ez a gyerekkor. Bárcsak megállíthatnám az időt.
– Nem tudjuk megállítani – feleli halkan. – De most itt vagyunk. Ez a mi örökkévalóságunk. - Közben a gyerekek talán észre sem veszik, hogy mi vagyunk azok, akik igazán kincset találtunk. Mert egyszer majd nagyok lesznek. A stég már nem lesz ilyen magas. A tó vize talán akkor is ugyanolyan hideg lesz, a parton pedig ugyanúgy megcsillan a nap. De ezek a gyerekek már máshol járnak majd. Mi pedig talán előveszünk egy régi kavicsot vagy egy kagylót, és emlékezni fogunk erre a nyárra. Amikor még két kisgyerek számára egy tó, egy homokvár és egy falevélből készült zászló elég volt ahhoz, hogy az egész világ az övék legyen.

Rovatok: 
Irodalom