Hol volt, hol nem volt, az Üveghegyen túl, de az Óperenciás tengeren innen, történt egyszer egy hideg, esős novemberi éjjelen, hogy egy kis ördögfióka jelent meg ázva-fázva a tanyasi ház ajtajában. Fekete volt és szutykos, ahogy az már egy igazi ördögfiókához illik, de nem olyan volt ám ez a kisördög, amilyennek képzelnétek! Nagyon-nagyon apró volt és reszketett, mint a nyárfalevél! Ici-pici szőrgombolyag formája volt, és a gombolyag milliónyi szőrszála mind-mind egyenként nyújtózkodott a szélrózsa minden irányába. Pöttömnyi termete létére óriási hanggal rendelkezett ez a kis jószág, és kétségbeesetten miákolva adta a világ tudtára, hogy ő a világ legszerencsétlenebb, legmagányosabb és legelveszettebb teremtménye!

Képzelhetitek, mekkora volt a meglepetés, amikor a gazda és a gazdasszony késő este hazatérve ott találták az ajtajukban.

- Nahát, most mitévők legyünk? Nem hagyhatjuk így szenvedni szegény apátlan-anyátlan árvát! Ha már itt termett épp a mi ajtónkban, kötelességünk segíteni rajta, nem hagyhatjuk kint a fagyos éjszakában és a zuhogó esőben, még halálra fagyna!

Így esett, hogy aznap este a tanya lakóinak száma egy fővel, akarom mondani, egy ördögfiókával megszaporodott. A gazdasszony azonnal a szívébe zárta a kis árvát, tejben-vajban fürösztötte, és kitartóan győzködte a gazdát, hogy ez semmiképp sem lehet ördögfióka, épp ellenkezőleg, egy álruhás kisangyal, aki kiválasztotta őket. Hamarosan nevet is adott neki, ennek megfelelően egy szép, kedves jelentésű tibeti névre esett a választása, ami épp megfelelő lesz ennek a tündéri, ellenállhatatlan cicakislánynak – mert ahogy már biztosan kitaláltátok, a kis fekete szőrgombolyag egy elárvult kiscica volt.

Így talált Pema, azaz a kis Lótuszvirág, meleg és szerető otthonra, ölelő karokra, finom falatokra és lankadatlan kényeztetésre. Ő mindezt folyamatosan meg is hálálta, változatos és szüntelen csínytevésekkel – na, ekkor szépen kiderült, hogy az első benyomásra mindig hallgatni kell, ami ördögfiókának látszik, az bizony ördögfióka és kész, a gazda pedig önelégülten hangoztathatta, hogy már megint igaza volt, és a továbbiakban csak azért is Matildnak szólította Pema helyett. Csak akkor enyhült meg egy kicsit, amikor Pema cica két bosszantás között tanúbizonyságot tett kivételes egérfogó képességeiről is.

Telt-múlt az idő, Pema szépen cseperedett, és hősiesen viselte pótanyukájától a túlzó agyonkényeztetést és nevetséges agyonbecézgetést, mint pl. “arany cicacsillagom”, és “tündér cicakislányom”, na és a “hogy te milyen gyönyörűséges cicakirálylány vagy!” felkiáltásokat, és a többi botorságot, amikkel a gazdasszonya illette napjában százszor is.

Ahogy teltek a hónapok, egyre szebb, erősebb, ügyesebb és módfelett határozottabb kis fekete párduc lett belőle – és szigorúan visszautasított volna minden olyan rosszindulatú híresztelést, hogy egyre több borsot tört volna a háziak orra alá.

A gazdasszony fátyolos szemmel csodálgatta nap mint nap az ő drága megmentettjét, akit hite szerint az ég küldött hozzájuk, hogy vigyázzon az otthonukra és távol tartsa a rossz szellemeket. És emellett igazán csak egy kicsikét rosszalkodik. Lehet, hogy egy kicsit vadóc és akaratos is, dehát ilyen egy igazi egyéniség, nem igaz? Lelkendezve mesélte mindenkinek, mennyire tökéletes cicalányka érkezett az életükbe, és mennyire különleges módon.

Így telt el jópár fogcsikorgató hónap, míg végre beköszöntött a tavasz. Pemácska immár fél éves lett, büszke is volt magára nagyon, hiszen már rég ujja köré csavarta az egész pereputtyot, beleértve a gazda hatalmas, és a macskák rémeként megkérdőjelezhetetlen hírnevet szerzett németjuhászát is.

Egy szép tavaszi napon, a gazdasszony bokros teendői közepette fél szemmel odapillantva észrevette, hogy az ő gyönyörű kispárduca ismét új képességre tett szert: most már éppen úgy tartja a farkát, mint a nagyok! Eddig erre nem volt képes, de bezzeg most már gyönyörű, klasszikus S-betűt kanyarít az ég irányába, bizonyítandó, hogy immáron újabb nagy fejlődési lépést tett a felnőttkor felé! Örömtelin meg is dicsérte érte, aztán visszafordult a sparhelthez, cicuka pedig büszkén illegetve-billegetve magát, magasra tartva S-betűt formázó farkát, peckesen átvonult a konyhán az előszoba felé.

Egyszer csak a gazdasszony kezéből kiesett a fakanál… megcsörrentek a tányérok a sublóton, ahogyan összecsapta két tenyerét és magas hangon felkiáltott:

-Pema!? TE FIÚ VAGY!!!

Bizony, bizony, a kis rosszcsont mindig tudott új meglepetéssel szolgálni. Az ég felé nyújtózkodó kacskaringós cicafarok felfedte Pema legújabb titkát! Ó, a kezdő ördögfióka-mentők nem sejtették, hogy a kamaszkor micsoda meglepetéseket tartogathat, és ezért mind a névválasztással, mind a becézgetéssel nem ártana óvatosabban bánniuk. A szokás hatalma által egy ideig még önkéntelenül vissza-visszatértek a lányos becenevek, a Pema, alias Matild név pedig végleg megmaradt, mert már úgy megszokták… de a kis ördögfióka a tanya úrnőjéből a tanya urává vált egy pillanat alatt!

Aki nem hiszi, járjon utána!