Harmatos reggel
reszket a fűszálon
a hajnali csend,
mely, kedvesem, neked üzen.
Kél a reggel a vérvörösre
festett ég alján,
s a hajnali napsugár
egy kósza felhő mögül
álmosan ránk talál.
Lassan pirkad,
tisztul az ég,
s felhő is habos, hófehér,
most övé a végtelen tér,
szél fújja fodrosra
szoknyáját,
ha lenéz, látja
földanyácskáját.
Fentről nézve minden más,
oly piciny a világegyetemben
e földi világ,
hisz életünk csak egy villanás.
Csillagok születnek
s halnak,
porból lettek,
s porrá válnak.
Egy emberöltő e földön
oly illanó,
s az életünk semmi, múlandó.
Mit hagyunk magunk után,
azt az utókor dönti el,
próbáljunk úgy élni,
hogy lábnyomunkat az utókor
fedezze fel, ismerje el.
Ébred az élet, megmozdul a csend,
felsóhajt az értelem,
ma sok dolga lesz, úgy hiszem.
Lassan, fáradtan kúszik
a nap fel az égre,
szeretetet hoz az emberek szívébe.
Indul az élet falun,
városon, a gondolat velük oson.
Roppan a faág,
zizzen a levél,
virágok szirmával játszik a szél,
felébredt már minden élőlény.
A nap végignéz a világon,
s sóhajt egy nagyot,
új nap indul,
új reménnyel,
éljünk hát végtelen szeretetben.

TM