Tegnap délután békésen üldögéltem a teraszon, amikor egyszer csak az udvar felől egy ismerős, de a megszokottnál jóval kétségbeesettebb hang ütötte meg a fülemet.
   – ANYAAAAAAAAAAAA! ANYAAAAAAAAAAAA! ANYAAAAAAAAAAAAAAAA!
   A következő pillanatban Léna úgy rohant felém, mintha legalábbis egy komplett hadsereg üldözné. Én meg csak álltam a teraszon bambán.
   – Mi a baj, kislányom?!
   Léna már messziről kiabált:
   – Anya! Ma volt a tetűs néni az oviban!
   – Tetűs néni? – Egy pillanatra megállt bennem az élet. Mire egyáltalán felfoghattam volna, hogy most akkor a gyerek haját kell-e azonnal átvizsgálnom, vagy esetleg már a fél családot karanténba helyeznem, Léna folytatta:
   – Meg volt egy öreg néni is! Az nem volt tetűs!
   Ez valamennyire megnyugtató, gondoltam magamban. Bár kezdtem úgy érezni, hogy a mai óvodai program meglehetősen különleges lehetett.
   – És mit csinált az öreg néni? – kérdeztem óvatosan.
   – Hát… neki el kellett mondanom, hogy mi van a képeken.
   Itt már végképp nem értettem semmit. Álltam, néztem a gyereket, és próbáltam fejben összerakni a történetet. Tetűs néni, nem tetűs néni... Közben azon gondolkoztam, hogy vajon az óvodában mikor lett abból a rendszeres napi programból, hogy „színezzünk ki egy pillangót”, egyszer csak két idegen néni, ráadásul az egyik tetűs! Ekkor megérkezett az apja. Nyerítve-vonyítva röhög. Már abból tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben, hogy alig bírt beszélni.
   – Mi történt?! – kérdeztem.
   Ő pedig nagy nehezen elmagyarázta. Kiderült, hogy volt az oviban a védőnő. Haj, köröm ellenőrzés... Minden, ami ilyenkor szeptemberben szokott lenni. Na, ő volt a „tetűs néni”. Aztán volt egy másik hölgy is, a szakszolgálattól, aki a négyéves gyerekeket vizsgálta. Ekkor kezdett szépen lassan összeállni az agyamban Léna napja. A gyerekem tehát hazajött, és körülbelül úgy számolt be a napról, mintha egy komoly szakmai konferencián vett volna részt. De a történetnek még nincs vége. Léna büszkén hozzátette:
   – Egyébként én mondtam az öreg néninek, hogy ilyen öregen már meg kellene tudni mondani, hogy mi van a képen.
   Én kapkodtam a levegő után, az apja pedig újra vonyítani kezdett a röhögéstől.
   – Te… mit mondtál neki? – vontam kérdőre!
   – Hát azt, hogy ilyen öregen már tudni kell, mi van a képen!
   Na, hát persze. Miért is kellene egy négyéves gyereknek tekintettel lennie egy felnőtt életkorára? Ha valaki nem tudja, mi van a képen, akkor Léna szerint itt bizony komoly szakmai hiányosságok vannak. Ő pedig kötelességének érezte ezt jelezni. Aztán rám nézett azzal a büszke, ártatlan tekintettel, amivel csak egy négyéves tud egy ilyen mondat után.
   – Ugye, anya, ügyes voltam?
   Én pedig megpróbáltam komoly arcot vágni, bár nem igazán sikerült.
   – Hát, kislányom… fantasztikusan ügyes voltál. Nem minden négyéves képes arra, hogy egy óvodai vizsgálat közben szakmailag felülbírálja a vizsgálót, majd odahaza még részletesen be is számoljon a történtekről. Léna viszont képes rá. Sőt! Ő valószínűleg már most tudja, hogy ha egyszer felnő, akkor nem egyszerűen dolgozni fog. Ő majd ellenőrizni fog. És ha valaki nem tudja, mi van a képen? Semmi baj! Léna majd megmondja. Mert ugye… négyévesen még elnézi az ember. De ha valaki már ilyen öreg...

TM