Anya vagyok. És talán éppen ezért mostanában egyre többször kapom magam azon, hogy csak nézem őket.
Leventét és Lénát. Nézem őket egy-egy teljesen hétköznapi pillanatban, amikor nem történik semmi különös. Levente elmélyülten csinál valamit, Léna mesél, magyaráz, kérdez, vagy éppen megsértődik valamin, ami nekem felnőtt fejjel egészen apróságnak tűnik. És közben arra gondolok, bárcsak meg lehetne állítani egy kicsit az időt.
Mert én tudom, hogy ez nem marad így. Tudom, hogy egyszer Levente már nem fog minden gondolatával hozzám rohanni. Nem fogja minden érzését olyan természetesen elmondani. Lesznek majd dolgok, amiket inkább megtart magának, mert nagyfiú lesz.
És tudom, hogy Léna sem fog örökké úgy bújni hozzám, mintha én lennék az egész világ közepe. És néha ez olyan gyönyörű, hogy szinte fáj.
Levente még tud úgy örülni valaminek, ahogy csak egy gyerek tud. Egy Star Wars-figura, egy különleges kis kincs, egy történet, egy új élmény – és én látom rajta azt a csillogást, amit felnőttként olyan nehéz megőrizni. Ha szeret valakit, akkor azt komolyan gondolja. Ha valami bántja, akkor az valóban bántja. Ha valamit nagyon szeretne, akkor nem kezdi el rögtön sorolni, miért lehetetlen. Csak vágyik rá, őszintén.
Léna pedig még egészen közel él a szívéhez. Ő nem nagyon tudja elrejteni, amit érez. Ha boldog, az egész világ tudja. Ha mérges, attól talán még a szomszéd ház ablaka is beleremeg. Ha fáj valamije, anya kell. Ha fél, anya kell. Ha valami csodálatosat lát, azt is nekem akarja megmutatni.
És én néha fáradtan, türelmetlenül, a saját gondolataimmal tele állok velük szemben, és csak azt szeretném, hogy legyen már végre öt perc csend. Aztán később rájövök, hogy egyszer még bármit odaadnék azért az öt percért, amikor még hallottam őket a másik szobából.
Ezért próbálom magamba tenni ezeket a pillanatokat. Levente hangját, Léna nevetését, a kérdéseiket, a kis vitáikat, azt ahogyan hozzám bújnak. A jelent, ezt az örökre most pillanatot, mert még természetes nekik, hogy anya ott van.
Mert anyaként talán ez a legnehezebb. Miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy önálló, boldog embereket neveljek belőlük, közben minden porcikámmal szeretném, ha még kicsik maradnának. Szeretném még hallani, hogy „Anya, nézd!” Szeretném még, hogy én legyek az első, akinek elmesélnek valamit. Szeretném még a reggeli összebújásokat, az esti meséket, a kis kezeket, amelyek automatikusan keresik az enyémet.
Tudom, hogy el kell majd engednem őket. Ez az anyaság egyik legfájóbb része. Nem azért szültem őket, hogy örökké mellettem maradjanak, hanem azért, hogy egyszer legyen bátorságuk elindulni nélkülem. De amíg még itt vannak mellettem, addig szeretném, ha tudnák, hogy lehetnek önmaguk. Lehetnek hangosak, érzékenyek, kíváncsiak, álmodozók, makacsok, szerelmesek, félősek, nevetősek. Nem kell kisebbre venniük magukat azért, hogy kényelmesebb legyen a világ körülöttük.
Mert én azt szeretném nekik megtanítani, amit talán én magam is tanulok még, hogy nem baj, ha nagyot érzünk.
Nem baj, ha valamire nagyon vágyunk, ha kimondjuk, hogy hiányzik valaki. Nem baj, ha sírunk. Nem baj, ha szeretünk. És főleg nem baj, ha még hiszünk a csodákban.
Lehet, hogy egyszer majd az élet megtanítja nekik, hogy nem minden úgy történik, ahogy szeretnénk. Én pedig ott leszek, és megpróbálom majd megtanítani nekik azt is, hogyan kell felállni. De most még csak szeretném őket nézni. Leventét, ahogy a saját kis világát építi.
Lénát, ahogy a maga kis szívével próbálja megérteni a nagy világot. És szeretném elraktározni ezt az egészet magamban.
Mert egyszer majd biztosan lesz egy nap, amikor már nem két kisgyerek hangja tölti meg a házat. És akkor én ebből fogok élni. Ezekből a hangokból, ölelésekből, és abból a tudatból, hogy egy ideig én voltam nekik az otthon. Talán nincs is nagyobb ajándék, amit egy anya kaphat ennél.