I. Fejezet

München fagyott, hótakaróval fedett tájain,
Városában emberek élték mindennapjait,
Közelében vadászok az Alpoknak csúcsain,
Hol dúdolgatták nemzetüknek dicső dalait,
Ott láthattam meg a napvilágot apám mellett,
Családjának várva-várt édes örököst szerzett.

Anyám ringatott, nevet se adott, csak léteztem,
Feküdhettem angyali karjaiban szoptatva,
Arcára isteni megváltást sírva képzeltem,
Majd sötét tölgyfabölcsőmben oldalra forgatva,
Zúzmarás szél fújdogált élet decemberében,
Meleget leltem édesanyámnak jelmezében.

Nevem mintha császári titkok őrzője lenne,
Nem jutalmazták meg csecsemő lelkemet vele,
Éjszaka közepén éreztem, mintha ölelne
Anyámnak kengyele és angyali csillagzene,
Pár napos lehettem, mikor felbukkant a püspök,
Mögötte fekete-fehérben a fényes kürtök.

Günther von Hohenberg, hangzott püspökúr szájából,
Mikor megérintette a szőrtelen fejemet,
Kiemelte testemet melengető párnákból,
Arca felé nyújtottam a gyönge kis kezemet,
Bámultam a szobát, tele ritka emberekkel,
Koccintani kezdtek telis-tele üvegekkel.

Szemeimbe tekintett édesanyám és apám,
Majd visszadugták megáldott lelkemet bölcsőmbe,
Valahogy éreztem, mintha magamat tartanám,
Melegébe fogadott szénnel festett bölcsőcske,
Amilyen gyorsan jött, úgy repült el a püspökúr,
Fejemhez ugrott nővérem kedvese, a kandúr.

Három év múltán, már a lábaimon lépkedtem,
Édesanyám s apámnak nevét mondogattam,
Reggelenként sírásaimmal őket ébresztem,
Ablakon kifele emberekre mutogattam,
Siettek munkájukba, szaladtak az esőben,
Meleg otthonomban én voltam mindig előnyben.

Apám köztük, rohant kalapjával hazafelé,
Papírokkal kezében, ahogyan szokta mindig,
Ült csendes dolgozószobájában estefelé,
Pontban csak éjféltájra végezve félig-meddig,
Ajtaját kinyitva, egy pohár borral leülve,
Alkohol kényeztetésébe vígan merülve.

Édesanyám fehér ruhában szaladt kórházba
Reggelente, mint apám, naplementekor tért
Haza, konyhában gyengéden álldogált nótázva,
Áldozva maradék idejét szentelt családra,
Játszadozva lelkemmel reggel, éjjel meg este,
Később kis testemet forrongó takaró fedte.

Nővérem felszívódott, Lucifer elragadta,
Magával rántotta tettéért a pokolba,
Isten fényes világát semmiért hátra hagyta,
így búcsúzhatott el tőlem a házam bolondja,
Szüleim és takarítónő gyászos színekben,
Így temették el drága nővéremet tízpercben.

Házvezetővel játszadoztam, úgy bújtam, mintha
Gyermeki s szelíd életem múlott volna rajta,
Ezzel hozhattunk békét átkozott álmainkra,
Miután megtalált, stafétát kezembe adta,
Aliz nénivel kéz a kézben takaríthattam,
Délutánként a ruhákat vízbe bedobhattam.

Hat esztendős lehettem, iskoláimat elkezdtem,
Diákok közt vígan s nagy mosollyal mentem,
Iskola szent ajtajain belépve, reszkettem,
Vívó tanulóknak százai közé csöppentem,
Mozogtak a rozsdás fogaskerekek ezerrel,
Ismerkedek minél szebb ismeretlen helyekkel.

Lépegettem, jártam az óriási folyosókat,
Egy kisebb apród voltam a diáktömegekben,
Magas fejjel előzgettem meg az utolsókat,
Bámulgattam társaimat fehér részletekben,
Lelve életemet s óriási termemet,
Megtalálva határozó s dicsői elvemet.

Rémülten bámultam tanáromat, tanítómat,
Hallgattam kalandos mondókáit, olvasmányit,
Bátran mutogatta falon lévő lobogónkat,
Festményeken mesélte nemzetem palotáit,
Csodálkoztam, hová emelkedhetett országom,
Isteni imáimat csak neki bocsátom.

Telt a nap, növekedett tudásomnak tárháza,
Fegyelmezettséget szögeztek ifjú lelkembe,
Belém szállott Istennek nagy mennyei áldása,
Himnuszunkat dalolgattam felszállott kedvembe,
Szólalt a tanár, vége hosszas tanulásnak,
Gyermek barátaim, mintha őzként elfutnának.

Csatlakoztam soraikba és útnak indultam,
Heves felhők társaságában csak meneteltem,
Fekete-fehér-piros zászlóinktól ájultam,
Mégis mire hazaérek, mind elfelejtem,
Lelkemet s eszemet becsülettel gondozhatom,
Fiatalon megszentelt jövőmet fontolgatom.

Lépkedtem az iskola kapuitól, mint kacsa,
És libasorban mendegéltem társaim mögött,
Reánk csapott a messzi park virágos illata,
Új barátom, Ottó, kezeivel csipkedett, bökött,
Ismeretlen volt, mégis közeli baráttá vált,
Családja nem volt nemes, mindegyikük csak kaszált.

Nem tekintettem gyengébbnek, inkább egyenlőnek,
Alacsonyabb testalkata, mellettem törpe,
Többiek között Ottó tekintett legelsőnek,
Régi cipőjét hazafele futva megtörte,
Mentünk a tömegekben, mint egy császári sereg,
És alattunk a müncheni macskakő beremeg.

Búcsút intve ballagtam tovább otthonom útja
Mentén, és belehallgattam beszélgetésekbe,
Utcákon embereknek pengett a vonós húrja,
Csodálkozhattam városomban és természetben,
Meglelvén otthonomat, mosollyal beléphettem,
Aliz nénivel vígan s boldogan beszélgettem.

Szóba hoztam a dicsőséget s nagy országunkat,
Vigyorral az arcán hallgatta kis mondókámat,
Mindvégig takarította poros lakásunkat,
Nedves kendővel törölgette a bundámat,
Imádtam, édesanyám mása, szerettem mindet,
Lelkével ápolgatta megfáradt szíveinket.

Mindennapi fogaskerék részese lehettem,
Reggel Aliz néni ébresztett, öltöztem gyorsan,
Aliz néninek Ottó társamat emlegettem,
Így telhettek mindennapjaim e forgó korban,
Mentem, hazatértem, kietlen utcán ballagtam,
Iskolában megszokott mondandókat hallgattam.

Szüleim, édesanyám s édesapám ideje
Korlátában Aliz néni volt az egyetlenem,
Apámnak munkájában irodája szigete,
Anyámnak ágya, ha nem csal az emlékezetem,
Egyetlen személy, aki mellettem maradhatott,
Esténként közelemben meséket olvashatott.

Fiatal volt, húsz évvel előzte meg lelkemet,
Megőrizte gondolkodásomat a rosszaktól,
Helytelen úttól messze tartotta a kezemet,
Mit is várhattam volna egy leszállott angyaltól?
Hazaérve mindig ölelésébe rohantam,
Akadály nélkül üres világomba fogadtam.

Második édesanyámként gondoskodott rólam,
Míg szüleim lelküket dolgozhatták mindennap,
Irányába végtelennyi szeretetet szórtam,
Emlegette, közeleg a várva várt szülinap,
Vártam, mint egy szerelmes levélre egy katona,
Reggel megcsapta orromat kellemes aroma.

Ünnepéllyel kezdhettem el hetedik évemet,
Viszont egy kívánatlan hír törte meg a kedvet,
Költözünk, itt hagyva minden szentelt élményemet,
Testem fáradtan mostantól más ágyban ébredhet,
Heidenheim az úti cél, vonatra szálltunk vígan,
Szakadva utazhatunk rajta akár több százan.

Órákkal később, ajtón belépve szemem felnyílt,
Káprázott újdonsült otthonunknak szépségétől,
Örömóda világába gond nélkül átrepít,
Elmélkedhettem császárunk magas festményéről,
Bejártam a kastélyunkat, végig nézelődtem,
Édesapám hívatott, látványtól meglepődtem.

Aliz mellé újabb házvezetőnők érkeztek,
Verena és Anna néni, így szólíthattam őket,
Majd apám parancsolt, rögtönözve szétszéledtek,
Nem törődve velük, így dolgoztatta a nőket,
Verena rohant a mosodába, mosni kezdte
Ruháinkat, kezeit végig piszkos por lepte.

Annával egyidős lehettem, néztünk egymásra,
Mintha egy erdőtűz támadott volna közöttünk,
Édesapámnak hamis házimunkáját játszva,
Egymásnak szeppenve, félve s ijedve köszöntünk,
Ismeretlen, inkább felejthetetlen érzések,
Letagadhatatlan, homályos s fényes nézések.

Perceknek tűnhettek az angyali másodpercek,
Mégis közénk csapódott a pokoli távozás,
Szívembe szöget verhetett ez a leánygyermek,
Fentről az emeletről folytatva a bámulást,
Reggelente édes mosolyokkal köszöngetünk,
Estére minden tett édességet felejthetünk.

Nem járattak iskolába, otthon tanulgattam,
Könyvekből ismerhettem meg német nemzetemet,
Létezését s történelmet könnyen megtudhattam,
Folytattam unalmakkal töltve az életemet,
Aliz, Verena és Anna mellett, lelkem megtöltve,
Jövőm a halálomig a nemzetemhez kötve.

Eldugott emberi érzelmek társaságában
Elmém őrületbe kergette kínzó önmagát,
Menedékhelyet keresgélt, felsírva álmában,
Otthonában meglelve életmentő csillagát,
Anna, ennyit tudtam édes és bájos nevéről,
Irányába húzta szívemet a kezdetétől.

Édesapám parancsa; tanulgassak nyelveket,
Ki is szegődhetett mellém, csakis édes Anna,
Órákká alakítva az izzasztó perceket,
Magyart taníthatott számomra kedvesem, Anna,
Verena is csatlakozott franciát beszélve,
Nagyvilágnak felszentelt nyelveibe belépve.

Hármasban telhettek a hetek, együtt szenvedtünk,
Legfőképpen kicsiny agyam, magyart tanulhattam
Annától, szavára füleltem, egymást engedtük
Közelbe, mindent szavát mosollyal hallgathattam,
Csábított arannyal telt szívéhez egy isteni
Érzés, ha közelében vagyok, olyan mennyei.

Teltek a hónapok, egy napra születésnapom,
Annácskám mindig németül szólt, mindig feleltem,
Magyarul szólalt, fel szeretné dobni napom,
Torkomban szívem dobogott, csöndesen leheltem,
Ágyam mellé leült, tekintettem szemeibe,
Így telt a csodás születésnapom s negyedike.

Pár hónappal fiatalabb, de felé magaslok,
Előttem állt, feltekintett fénylő szemeimbe,
Fejünk felett tornyosuló, isteni hajnalok,
Parázs lobbanhatott fel tanoncos szíveinkbe',
Karjait kinyitotta, mintha a menny kapuja,
Egymás karjaiban állunk együtt s elhalkulva.

Szívem gőzmozdonyként ki akart törni a helyéről,
Isten leánya vett karjaiba, elengedni
Lehetetlen, ajándék csusszan le a kezéről,
Képtelenség az érzéseinket értelmezni,
Lakosztályom szépségében kettesben lehettünk,
Isten lelkeinkre vígan mosolygott felettünk.

TM