Lelkem kell, hát nem adom!
Várj még, résnyire nyithatom.
De a szó, a vers tiéd,
Azt viszi lelkem eléd.
Lépteim lassulnak...
Szavaim halkulnak,
A szívem a régi.
Lelkem zokog, ha bánat éri.
Bánat a szenvedő gyermek láttán.
Jön a tél, hideg lesz vackán.
Kísér egy ártatlan szempár.
Könny s félelem, pár éve múlt már.
Vajon merre jár, milyen út várt rá?
Eljutott-e messzire, vagy nincs semmije?
Csak kinyújtott anyai sovány kéz,
S most is nélkülözéssel szembenéz?
Megy a szenvedés országútján,
A NINCS ül a gyermek vállán.
S a felnőtteknek nincs szíve,
Nem érti ő, miért kell vezekelnie.
Igen fáj a lelkem ezért a gyermekért!
S a többi bajbajutottakért.
Most is látom bánatos tekintetet,
Nincs lelke, aki ilyet elfeled!
S én sem tudtam rajta segíteni!
Csak arcáról könnyet letörölni.
S kis örömmosolyt csalni!
Neki szép játéka sem volt talán?
Néha volt jó falat asztalán!
Igen fáj a lelkem ezért, s a többiért.
Sorakozik a sok miért, miért?
Miért kell így lennie?
Miért kell a gyermekeknek szenvednie?
Mikor velünk lehetne a szent Béke.
Béke és nyugalom, s kenyér az asztalon!
Hisz az anyaföldünk megtermi mindenét.
S nekünk nem kell a nagyvilág!
Hazánk eltarthatná minden fiát!
Hazánk, te hű anya, vagy mostoha?
Ne kelljen gyermekeidnek vándorolnia!
Fogd szorosan gyermekeid kezét!
Ne széledjenek a nagyvilágba szét!
Lelkem kell, hát még nem adom!
Még sok, amit el kell mondanom!
Kevés az igaz szó, nagy a fájdalom!
Lépteim lassulnak, szavaim halkulnak...
De a verssel fájdalmatok a világba kiáltom!
Mosonmagyaróvár, 2014. október 16.
(Egy szegény családnak, aki Nyugatra ment, segítettem,
ideglenes szállást kaptak Szociális Otthonban... Egy hét múlva
továbbmentek. Gyermeket sajnáltam nagyon. Nem tudom, mi lett velük.)
TM
