Azon a reggelen még nem tudta senki, hogy ismét egy búcsú készül.
   A nyár ott feküdt boldogan a mezők felett, egy fűszállal szájában, csukott szemmel, mosolyogva, mint egy aranyszínű álom, amely nem akar felébredni.
   A nap lustán görgette végig fényes tenyerét a háztetőkön, a tó csillanó hátán ezüstös pikkelyek táncoltak, s a kertekben a virágok még úgy nevettek, mintha az időnek nem lenne hatalma felettük.
   A levegőben azonban már őrzött valami titkot. A szél aznap már másképp járt. Nem rohant végig a fák között, csak halkan lépkedett, mintha egy régi ismerős érkezését várná. A távolban köd ült a dombok vállán, s a hajnalnak már volt egy leheletnyi rozsdaszaga.
   Aztán megjelent ő.
   Az ősz. Hulló gesztenyékkel kopogtatott, de nem kért engedélyt. Csendesen lépett ki az erdő mögül, vállán ködfátyollal, hajában rézszínű levelekkel. Nem volt benne semmi kegyetlen. Inkább olyan volt, mint egy öreg költő, aki tudja, hogy minden szép történetnek egyszer el kell érnie utolsó sorát.
   A nyár meglátta, s egy pillanatra megállt benne az idő.
   – Máris? - kérdezte a napfényben halkan.
   Az ősz elmosolyodott.
   – Még nem. Csak eljöttem hozzád.
   A nyár ekkor közelebb lépett. Melegsége végigsimított az ősz arcán, s az ősz hideg ujjai megsimogatták a nyár virágillatú nyakát. Két évszak állt egymással szemben. Két külön világ. Az egyikben még tücskök hegedültek az alkonyatban, a másikban már falevelek készültek elengedni az ágakat.
   S ekkor megtörtént a csoda.
   Az ősz megcsókolta a nyarat. Nem hosszú csók volt, csak egyetlen halk érintés, amelyben benne volt minden, amit egyikük sem tudott kimondani. A nyár megérezte benne a közelgő hűvös estéket, a ködös hajnalokat, a forró délutánok lassú elhalását. Az ősz pedig megízlelte a napfényt, a gyümölcsök édességét, a vízpartokon maradt nevetéseket és a júliusi éjszakák csillagporát. A csók után viszont valami megváltozott. A nap tovább sütött, de már lágyabban. A fák koronájában megjelent az első aranyszínű levél, mint egy apró figyelmeztetés, hogy semmi sem marad örökké ugyanaz.
   A nyár lassan tétován hátrébb lépett. Nem azért, mert elfáradt vagy megrémült a csóktól. Egyszerűen csak mert tudta, hogy eljött az idő.
   Az ősz pedig nem győztesként érkezett. Nem akarta elvenni tőle a világot, csak átvette a kezéből, óvatosan, ahogyan az ember egy régi levelet vesz át attól, akit szeret. A mezők felett ekkor végigfutott a szél. Egyetlen pillanatra összekeverte a sárga fényt a vörös levelekkel, a nyár illatát az ősz esőivel. S talán ebben a pillanatban értették meg mind a ketten, hogy a búcsú nem mindig veszteség. Néha a búcsú egy kapu.
   A nyár ezen át távozott, az ősz pedig belépett rajta.
   Amit a nyár itt hagyott, azt az ősz nem törölte ki. Elrejtette a gyümölcsök mézében, a nap melegében, a tó vizének emlékezetében, a kertek illatában. Vannak évszakok, amelyek nem múlnak el egészen, csak átköltöznek az emlékeinkbe.
   Aznap este a nap vörösre festette az eget, mintha maga is tudná, hogy valami véget ért. A nyár utolsó fénye még egyszer végigsimított a tájon. Az ősz pedig lehajolt egy aranyszínű levélért, a tenyerében tartotta, s miközben a szél lassan elsodorta a távolba, az ősz csak mosolygott.
   Tudta, a nyár egyszer visszatér.
   Lehet kicsit más néven, vagy más fényben, s talán csak egy illatban, egy dallamban, egy régi emlékben, de visszatér, s újra megcsókolhatja majd. Hiszen ami egyszer igazán megérintette a világot, az soha nem tűnik el teljesen, csak vár a szívekben, mint a nyár az ősz első csókja után.
   Mert mikor megcsókolta az ősz a nyarat, búcsúzva bár, s könnyezve, de szép lassan tovahaladt.

TM