Halványulnak már a képek, mélyen rejti, meglapulnak,
elfeledné szándékosan, de fejében ottragadtak.
Mert az élet megviselte.
Nem tudhatod, hogy mily kopott, viseletes,
szakadozott az ő sérült, öreg szíve.

Ám egyszer csak mesélni kezd,
Félmondatok, félszavak, félszegen hullanak:

- Elnyűtt papucsom nyoma a vizes konyhaköveken,
Elhasznált, porronggyá tépett frottírköpenyem,
Rossz ízű, félretett gyümölcsök íze,
Elhordott kardigán, odadobva a székre,
Megviselt arcom keserű ráncait tükörcserepek gyűjtik össze.

Rozoga térdem fájó roppanása,
Rongyos, ötujjas kesztyűmben fűszálak toklásza,
Ócska fazék, belül tiszta, kívül a korom rátapadva,
Ütött-kopott kanapén kidőlt pohár maradéka.

Elhasznált élet, hasznát bútor, használt ruha,
Roskatag nappalok, lepukkant éjszaka.

Silány golyóstollak a kopott bögrében,
mindent felírok, semmit sem tartok észben.

Értéktelen poszterekkel takart penész,
Kopottas szőnyegre nem félsz, ha rálépsz.
Vacak fürdőszobában leharcolt fogkeféd.

Viharvert kabátodban zörög a kulcscsomó,
Elhanyagolt lépcsőházban bűzös szeméttároló.

Megtépázott muskátlit cipel a forgószél,
Rozzant lépted mögött kullogó józan ész.
Divatjamúlt a nyugdíjas nemzedék,
Ramaty otthona lepusztult örökség.

Idejétmúlt minden bölcs gondolat,
Elavult a szeretet, csak morzsája maradt.
Korszerűtlen a korszellem-feledte tömeg,
Selejtté vált minden, ami öreg.

Sóhajt, s szeméből kitöröl egy megfáradt könnyet.

2026. október 5.

TM