Mikor belépek az erdő csendjébe, úgy érzem, mintha a világ is lassan levetné magáról a zajok nehéz súlyát, s mezítláb lép mellém a béke. Az ösvények halkan kanyarognak előttem, akár régi mesék elfeledett mondatai, miket csak szívem tud tovább olvasni. Körülöttem fák magasodnak, mint az ég felé nyújtózó, vén bölcsek, kiknek ágaiba évszázadok titkai ringatóznak. A lombok közt átszűrődő fény úgy táncol a földön, mintha az ég apró csillagokat hullajtott volna lábam elé. Minden levél egy parányi csoda, minden fűszál egy zöldbe öltözött sóhaj, minden nesz egy titkos üzenet, de ezt az erdő csak annak súgja meg, aki képes elcsendesíteni a lelkét. Lassan sétálok, s közben érzem, a lelkem leveti mindazt, amit a hétköznapok ráraktak. Gondolataim, amik odakint még viharfelhőkként gyülekeztek bennem, itt lassan szétszélednek, akár a köd a reggeli nap első érintésére. Szívem megpihen, s minden lélegzetemmel egy kicsit közelebb kerülök önmagamhoz. Ó, erdő, te zöld temploma a csendnek! Te vagy az a hely, ahol a fák imádsága az égig ér, ahol a moha bársonyszőnyegként őrzi az idő lépteit. Itt még a csendnek is hangja van, a madarak éneke, a falevelek susogása, a távoli ág reccsenése mind-mind egyetlen hatalmas, lélegző dallammá olvad össze bennem. Néha megállok, s csak nézem a fákat. Vajon hány tavaszt öleltek már magukhoz? Hány őszt engedtek el könnyes, aranyló levelekkel? Hány titkot rejtettek el gyökereik mélyén, s hány emberi sóhajt hallgattak végig attól ki alattuk járt, úgy, hogy közben egyetlen szót sem szóltak? Talán az erdő ezért olyan bölcs, mert megtanulta, hogy nem minden kérdésre kell válasz. Néha elég egyszerűen jelen lenni, mint egy fa, ami akkor is az eget keresi, amikor körülötte már minden megváltozik. Aztán lehunyom szemem egy pillanatra, s hagyom, hogy képzeletem szárnyra keljen. Nekem az erdő nem is csupán erdő, hanem egy átjáró egy másik világba, ahol az álmok még szabadon járnak-kelnek, a remény apró magvakból nő hatalmas fákká, s ahol a lélek újra megtanul hinni a csodákban. Álmodj velem, kérlek. Gyere, sétáljunk együtt ezen az erdei ösvényen, ahol az idő nem siet, s a percek puha mohaként simulnak lábunk alá. Megmutatom neked a napfényt, amely aranyhidat épít a fák között, a harmatot, amely apró gyémántként reszket a fűszálak hegyén, s az eget, amely néha olyan közel hajol a lombokhoz, mintha maga is meg akarná hallgatni a föld meséjét. Álmodj velem egy olyan világról, ahol a szavak nem sebeznek, hanem virágot bontanak, ahol a tekintetek otthont teremtenek, s ahol a szeretet nem hangos ígéret, hanem csendes, biztos fény az éjszakában. S ha egyszer majd elfáradnánk az élet hosszú útján, térjünk vissza ide, ehhez a zöld menedékhez, ahol a fák karjai kitárt öleléssel fogadnak minket akár az eget, s a szél úgy ringatja lelkünk, mint édesanya a gyermekét. Hiszem, hogy mindannyiunk szívében él egy titkos erdő, egy hely, ahová elbújhatunk a világ elől, ahol újra megtalálhatjuk elveszettnek hitt álmaink, s ahol a remény olyan mélyre ereszti gyökereit, hogy még a legnagyobb vihar sem tudja kitépni azt. Ha majd elindulok hazafelé, az erdő egy darabját magammal viszem. Ott marad bennem a lombok suttogása, a fények tánca, a föld illata, s ez a különös, szavakkal alig megfogható érzés, hogy a világ minden nehézsége ellenére is gyönyörű. Az erdő megtanít rá, hogy a csodák nem mindig az égbolton ragyognak. Néha egy szellőben bújnak meg, egy lehulló levélben, egy madár dalában vagy abban az egyszerű pillanatban, amikor megállsz, mélyet lélegzel, s érzed, hogy jó itt lenni, jó élni, jó álmodni. S ha majd egyszer te is meghallod a fák halk énekét, ne siess tovább. Maradj még kicsit. Engedd, hogy a szíved az erdő ritmusára dobbanjon, s lelked olyan könnyű legyen, mint egy szélben úszó falevél. Tudod, az élet legszebb ajándéka nem az, hogy minden álmunk valóra válik, hanem az, hogy marad bennünk valaki, aki képes még álmodni. Hát álmodj velem, kérlek. Míg a lombok közt aranyat szór a reggel, míg az ösvény meséket őriz lépteink alatt, míg a szél a végtelenről suttog fülünkbe. Álmodj velem, mert amíg álmodunk, a lelkünkben mindig tavasz marad, s az erdő, az csendesen őrzi majd minden álmunk, s mindazt mi elhaladt.