Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Üveghegyen innen, az Ezüsterdőn túl, volt egyszer egy csodálatos királyság, amelynek tornyait reggelenként aranyszínű napfény simogatta, éjszakánként pedig a csillagok őrizték. A kastély körül rózsák nyíltak, a kertben pillangók táncoltak, a patak partján pedig apró tündérek mosták a szárnyaikat a harmatcseppekben. Ebben a birodalomban élt Léna, a meseszép királylány, akinek olyan kék szeme volt, mint a nyári égbolt, aranyszőke haja pedig úgy ragyogott, akár a napsugár, amikor megcsillan a búzamezők felett. Nem csupán a szépsége miatt szerették őt az emberek, hanem azért is, mert a nevetése még a legszomorúbb napokon is képes volt mosolyt csalni az arcokra.
     Lénának azonban volt egy titka, amelyről még a király és a királyné sem tudott. A királylány birtokában volt egy aranycipellő. Nem volt az aranyból, nem díszítették drágakövek, és nem a király cipésze készítette. Egyszerű, halványkék cipő volt, amelynek az orrán egy apró ezüstcsillag ragyogott. Ám ha Léna felhúzta a lábára, különös dolog történt. A cipellő oda vezette őt, ahol valakinek szüksége volt egy kis szeretetre. Ha egy gyermek elveszítette a kedvenc játékát, a cipellő arra vitte Lénát. Ha egy idős ember magányosan üldögélt az ablak mellett, a cipellő máris megmozdult. És ha valahol egy szív nagyon szomorú volt, a kis ezüstcsillag melegen felragyogott.
     Léna ilyenkor útnak indult, mert tudta, hogy a varázslat nem arra való, hogy az ember megtartsa magának, hanem arra, hogy másoknak is jusson belőle. Egy szép őszi reggelen azonban a cipő olyan hevesen kezdett el ragyogni, hogy Léna alig tudta bekötni a szalagját.
- Hová szeretnél vinni engem, te kis csodacipellő? - kérdezte, miközben megsimogatta az ezüstcsillagot.
A cipellő három aprót dobbantott a kastély márványpadlóján, majd az ajtó felé fordult. Léna magára kapta rózsaszín köpenyét, elköszönt a királytól és a királynétól, aztán elindult a birodalom határa felé. Áthaladt a harmatcseppektől csillogó réten, keresztülment a susogó erdőn, és hamarosan egy olyan ösvényre ért, amelyet még soha életében nem látott.
     Az ösvény szélén egy fiú üldögélt egy vén tölgyfa alatt. Barna haja kócosan hullott a homlokába, vállán kopott tarisznya lógott, lábán poros csizma, kezében pedig egy apró, simára csiszolt kavicsot forgatott. Úgy festett, mint aki már hosszú utat tett meg, mégis szívesen indulna tovább, ha akadna valami, amiért érdemes. Ő volt Levente, a vándor. Levente nem lakott palotában, nem voltak szolgái, és soha nem viselt koronát. Az otthona az út volt, a mennyezete a csillagos ég, a barátai pedig azok az emberek, akikkel az utazásai alatt találkozott.
De volt valamije, amit egyetlen király sem tudott volna megvásárolni. A tarisznyájában a a szeretet lakott. Nem lehetett látni, nem lehetett mérlegre rakni, mégis mindig akadt belőle elegendő. Ott lapult a tarisznya mélyén, minden kedves szóban, minden vigasztaló ölelésben, minden megosztott falat kenyérben. Levente amikor útra kelt, soha nem tudta, hová érkezik estére, de azt mindig tudta, hogy bárhol járjon is, valakinek szüksége lehet rá. Léna megállt előtte.
- Jó napot, vándor! Mondd csak, mit őrzöl olyan gondosan abban a tarisznyában?
Levente elmosolyodott és a vállára igazította a kopott szíjat.
- A legnagyobb kincsemet, királylány! Szeretetet viszek benne. Ha találkozom valakivel, aki szomorú, adok neki egy keveset belőle. Ha valaki fél, bátorságot csomagolok mellé. Ha pedig valaki úgy érzi, hogy senki sem szereti, megpróbálom megmutatni neki, hogy nincs egyedül. Léna szeme felragyogott.
- Akkor talán éppen téged keresett a varázscipellőm!
- Engem? - csodálkozott Levente. - De hiszen én csak egy egyszerű vándor vagyok.
- A cipellőm nem a királyokat keresi, hanem azokat, akiknek dolguk van a szeretettel. - felelte Léna. - És úgy látom, neked akad belőle bőven.
     Alighogy kimondta ezeket a szavakat, az erdő felett hirtelen elsötétült az ég. A fák ágai között hideg szél suhant át, a madarak elhallgattak, a virágok pedig lehajtották a fejüket. A távolból mély, szomorú harangszó hallatszott.
- Mi történt? - kérdezte Léna.
Levente felállt, és a hegyek irányába nézett.
- Azt beszélik az országutakon, hogy a Szomorúság Királynője beköltözött a Fekete-hegy kastélyába. Azóta egyre több ember felejti el, hogyan kell örülni. A gyermekek nem nevetnek, a barátok összevesznek, a családok pedig néha úgy mennek el egymás mellett, mintha idegenek lennének.
Léna megszorította a köpenyét.
- Akkor oda kell mennünk.
- Az út hosszú és veszélyes – figyelmeztette Levente. - Sötét erdőn, ködös völgyeken és a Felejtés folyóján is át kell kelnünk.
- Nekem van egy varázscipellőm – felelte Léna. - Neked pedig a szeretet lakik a tarisznyádban. Szerintem együtt messzebbre jutunk, mint külön-külön.
     Így hát elindultak. Az első napon egy sűrű erdőn kellett átkelniük. Az ágak összehajoltak a fejük fölött, a bokrok közül furcsa árnyak leselkedtek rájuk. Egyszer csak keserves sírást hallottak. Egy apró őzike feküdt az avarban, a lába beszorult két gyökér közé. Léna azonnal letérdelt mellé, de a gyökerek túl erősen szorították. Levente letette a tarisznyáját, két kézzel megemelte a vastagabb gyökeret, Léna pedig óvatosan kiszabadította az őzike lábát.
- Ne félj kicsi barátom, már biztonságban vagy – suttogta a királylány.
Az őzike hálásan megnyalta Léna kezét, majd néhány szökelléssel eltűnt a fák között. Abban a pillanatban Léna aranycipellője felragyogott, Levente tarisznyájából pedig meleg, aranyló fény áradt.
- Láttad? - Kérdezte Léna.
- Mit? - Csodálkozott Levente.
- A szeretetet. Amikor segítettünk valakinek, egy kicsivel több lett belőle.
Levente elmosolyodott. - A szeretet már csak ilyen. Minél többet adunk belőle, annál több marad nekünk is......