Nem sokáig leszek már veletek - mondogatta.
De mindig csak legyintettem, hogy ugyan...
Annyira biztos pont az életben, hogy nem
létezhet, hogy nincs jelen. Mindig ott volt,
bármikor számíthattam rá, de már csak a puszta
léte is támogatást nyújtott, akár csak az is, ha
rágondoltam.
Azon a héten mindannyian tudtuk, hogy közel a
pillanat. A remény ott lebegett a levegőben,
próbáltuk két kézzel markolni, kapaszkodni belé.
Csak annyit kértem, hogy még egyszer ébredjen
fel, és elmondhassam neki, hogy mennyire
szeretem, és hogy köszönök mindent. De mélyen belül
tudtuk, hogy egy korszak hamarosan lezárul.
Azon a hajnalon, mikor Anya ébresztett, azonnal
éreztem. Az elmém egy része tagadta, de a
reális, földhözragadt darabja már próbálta
elfogadni és elfogadtatni. Miután a kegyetlen
valóság minden kétséget kizáróan előttem volt,
a világ tartópillérei alapjaiban inogtak meg.
Nem lehet. Ha a talán legbiztosabb pont megszűnik,
mennyire stabil a többi? Rám zúdult az elmúlás
érzése és fenyegetése, ami folyamatosan velünk
van, mindig elkísér mindannyiunkat, bárhová is
megyünk, bármit is csinálunk. Most erősnek kell
lenni, nem magunkat nézni, hanem mindent
megtenni, hogy az utolsó útja minél szebb
legyen. Hiszen annyi mindent tett értünk, ez a
legkevesebb, amit most megtehetünk érte.
Megérdemli.
Az örökség, amit itt hagyott, viszont mindennél
nagyobb értékű kincs. Ha ő nincs, egyikünk
sincs. Az egész élete arról szólt, hogy másért
létezett, másért tett-vett.
"Oh, nekem jó ez, én nem válogatok. De azért ha
minden nap töltött káposzta lenne, azt nem
bánnám."
Miközben mi mindig jobbra, többre vágyunk, neki
ennyi elég volt a boldogsághoz. Sokat tanított,
amiből sok minden csak később tudatosult.
Vagy még később fog.
Mert hiába mondják szakadatlanul, hogy addig
becsülj meg valamit, amíg ott van, az élet sajnos
tele van olyan leckékkel és érzésekkel, amiket
csak akkor tanulunk és értünk meg, amikor már
késő.
Nemhogy az élet, nemhogy minden nap, hanem
minden pillanat egy csoda, egy hatalmas érték,
amit ahogy idősödik az ember, a korral járó
tapasztalat és a váratlan, abban a pillanatban
elviselhetetlennek tartott fájdalmak miatt egyre
jobban megtanul értékelni.
Ahogy teszem itthon a dolgom, szinte nincs
olyan nap, hogy ne jutna eszembe bármilyen
apróságról. De ma már, ennyi idő elteltével, a
fájdalmat javarészt egy kellemes melegség
váltja fel. Persze a fájdalom ott van, soha nem is
fog elmúlni, csak megtanul együtt élni vele az
ember. De mellette jelen van, velem van a léte
lenyomata, a kellemes, békés, szeretettel teli
melegség.
Mert a létezésünk egyik fontos lényege az, hogy
ha már nem vagyunk itt, akkor hogyan
gondolnak ránk. Úgy érzem, ebben hibátlanul
teljesített.
Hiszem, sőt érzem, hogy ha letekint ránk,
mosollyal teszi, és úgy érzi, hogy megérte minden
fájdalom, minden szenvedés, minden kemény
munka, mert volt mellette rengeteg öröm is, és
szinte hallom, ahogy mondja "Jaj, rágjam ki a kis
szátokat."