Amikor közeli hozzátartozót veszít el az ember, akkor átértékeli az életet magában. Az „élet rövid”, hallotta már másoktól, de ezt a rohanó, létfenntartás céljából törtető világot, elég gyakran inkább hosszúnak találja. Nap mint nap elindulni, stresszes munkával beérni, gyereknek a legjobbat nyújtani, az idősödő szülőről valahogyan gondoskodni, rohanni, mosolyogni, igazságot keresni, este csak fáradtan bámulni. Aztán elszaladnak a napok, hetek, rádöbbenni, hogy testvérről egy ideje semmit nem tud. Elmaradt a hívás, írni sem volt idő, majd holnap, jön a gondolat, de ahogy jön, úgy elszalad.
   Az a nap reggele kell, hogy ráébredjen az élet törékeny, oly rövid, a fontos dolgok tovaszállnak egy röpke perc alatt. Az elvesztett napok, hetek, most már örökre elvesztek, nincs több hívás, a hangja csak az emlékben csendül fel, mosolya képzelet vásznán fest színes szivárványt, szeme fénye csillagként már csak az égen ragyog. Az élet a halállal kézen fogva arra kér, szereteted égjen, lobogjon fáklyaként, a legfontosabb és egyetlen dolog ezen a világon, ki közel áll hozzád, mindennél jobban szeresd!