Nem is tudom, hányszor jutottál már eszembe az elmúlt közel húsz esztendőben. Hányszor gondolkodtam el azon, vajon merre jársz, mi történik veled, hogyan alakult az életed, és vajon boldog vagy-e. Sokszor szerettem volna csak úgy Rád írni, megkérdezni, hogy vagy, de valahogy mindig elmaradt. Most mégis úgy érzem, szeretném eljuttatni hozzád ezeket a sorokat. Tudod, vannak emberek, akikkel az életünk csak egy bizonyos szakaszában fonódik össze, mégis olyan nyomot hagynak bennünk, amit az idő sem tud eltüntetni. Nekem Te ilyen ember vagy.
   Emlékszem a régi időkre, a hosszú beszélgetéseinkre, az írásainkra, azokra a gondolatokra, amelyeket egymással osztottunk meg. Arra, hogy Te a kishúgodat láttad bennem, én pedig egy olyan barátot, akire mindig jólesett gondolni. Szerettem, ahogyan gondolkodtál, ahogyan az emberekhez fordultál. A szeretetedet, az őszinteségedet, a kiállásodat másokért. Volt benned valami igazán ritka: nemcsak beszéltél az emberségről, hanem meg is élted. Aztán valahogy megváltozott minden. Az élet hozott nehézségeket, történtek dolgok, és lassan eltávolodtunk egymástól. Nem szeretném most a múltat boncolgatni. Inkább arra gondolok, mennyi szép pillanatot, beszélgetést és kedves emléket kaptam Tőled, és arra, hogy mennyire hiányzol.
   Azóta bizony sok minden történt velem. Képzeld, felnőttem! Már nem az a fiatal lányka vagyok, akit egykor a kishúgodnak tekintettél. Férjem lett, családom, gyermekeim. Az élet megtanított szeretni, félteni, küzdeni, elengedni és újrakezdeni. Rengeteg történetem lenne, amit szívesen elmesélnék Neked. Néha egészen jó lenne leülni veled egy hosszú beszélgetésre, és bepótolni mindazt, amiről az évek alatt lemaradtunk.
   Sokszor elképzeltem, milyen lehet most az életed. Vajon merre sodort a sors? Szoktál-e még írni? Ugyanazzal a lelkesedéssel állsz-e ki ma is azokért, akiknek szükségük van valakire? Van-e melletted valaki, akivel megosztod a mindennapjaidat? Vajon milyen örömök és milyen nehézségek találtak meg az elmúlt közel két évtizedben?
   És tudod, van valami, amit különösen szeretnék elmondani neked. Amikor még az életem része voltál, sokszor éreztem azt a fajta féltő, óvó szeretetet, amit nehéz szavakba önteni. Mintha lett volna valaki, aki időnként finoman a vállamra teszi a kezét, és azt mondja: semmi baj, kishúgom, itt vagyok. Aztán egyszer csak eltűnt ez a kéz az életemből. Felnőttem, megtanultam boldogulni, de azt az érzést, amit a jelenléted adott, nem felejtettem el soha.
   Nem tudom, Te hogyan emlékszel rám. Talán már csak egy régi történet vagyok számodra, talán néha Neked is eszedbe jutnak azok az idők. Én mindenesetre szeretném, ha tudnád, hogy soha nem gondoltam Rád közömbösen. Mindig volt bennem egy kis kíváncsiság, egy kis hiányérzet, és nagyon sok szeretet irántad.
   Nem szeretnék Tőled nagy dolgot, csak egy apró lehetőséget. Hogy megtudjam, jól vagy-e. Hogy egyszer talán újra beszélgethessünk. Hogy elmesélhessem, mi minden történt velem, és meghallgathassam a Te történeteidet is.
Lehet, hogy majd’ húsz év után már egészen másképp beszélgetnénk. De talán éppen ez lenne benne a szép. Két ember, akiknek az életében sok minden megváltozott, mégis van egy közös múltjuk, amelyre jó szívvel tudnak visszagondolni.

Drága Vidróczky, ha eljutnak Hozzád ezek a sorok, kérlek, ne menj el mellettük szó nélkül!

Jelentkezz, ha van kedved! Akár csak egyetlen mondattal. Hidd el, nagyon jólesne tudni, hogy merre jársz, hogy vagy, és ha végre megkérdezhetném Tőled, hogy: ugye, emlékszel-e még a kishúgodra? Mert én emlékszem Rád. A régi Vidróczkyra, a barátomra, arra az emberre, akinek egykor olyan jó volt a közelében tudni magam.

Sok szeretettel ölellek, bárhol is vagy most a világban!

A kishúgod, aki azóta felnőtt, de a szívében egy kicsit mindig a Te kishúgod maradt.