Arcom térképét ráncok szövik át,
Nappalból alkotnak hosszabb éjszakát.
Ifjú álmok lassan szertefoszlanak,
Mint hervadó virágok, síromra hullanak.

Tükörben kutatom ifjúságom,
Parlag vagyok szikkadt ugarvirágon.
Kiszáradt lelkem még esőt remél,
Benne a létem lassan aludni tér.

Az idő kegyetlen, nem ismer kegyet,
Szárnyait bontja, s mindent eltemet.
Csak emlékek maradnak foszló képeken,
Míg a jövő fonákját könnyezve kémlelem.

Az évek súlya rozzant vállamra ül,
Ott bent a motor már köhög, hevül.
A nevetés nem hangzik át a múltból,
Csak csend maradt a magányos homályból.

Ősz hajszálak közt elveszett a szenvedély,
Az élet folyvást új perceket remél.
Az idő tükre már csak homályt mutat,
Marad a rozzant Én, nem kapok másikat.

Barátok, szerelmek elillantak régen,
Hamis lett a dal a szép életzenében.
Az idő kegyetlen, mindenkit elragad,
Csak azt látom, amint elsápad a Nap.

S végül, mikor elnémul már a hang,
Nem szól csak egy kis lélekharang.
Csak az emlék árnyéka marad velem,
Utamra indulok, hisz vár a végtelen.