Az inga rozsdás karjára tapadtam,
A fönt és a lent között úgy maradtam.
Hol az égbe emel, hol mélybe vet,
s nem kérdi tőlem, mi az, mit szeretek.

Ha fönt vagyok, félek, hogy lezuhanok,
ha lent vagyok, az ég után sóhajtok.
Két végpont között csak sodor az élet,
közben lassan elfogynak a remények.

Rozsdás tengely reccsen minden fordulón,
régi álmok törnek meg a múltamon.
Ami tegnap még öröm volt hitemen,
ma már csak egy árnyék a szívemen.

De egyszer talán megáll majd az inga,
nem ránt tovább se föl, se vissza.
S ha csend lesz végre minden mozdulásban,
talán megtalálom magam a zuhanásban. 

TM