Mikor az ördög a szívekbe ment, egy pillanatra elsötétült minden odabent. Mintha valaki fekete bársonyt terített volna a lelkek ablakára, s a fény, amely eddig csendben őrizte az emberséget, rémülten húzódott volna vissza a lélek legmélyebb zugába. Nem kért bebocsájtást, nem tört be, egyszerűen beszivárgott a kimondatlan szavak közé, a félrenézésekbe, s az elfojtott indulatokba, a büszkeség repedésein át.
   Először csak egy apró árnyék volt, egy gondolat, amely mérget csepegtetett a bizalom tiszta vizébe. Aztán lassan gyökeret eresztett, s ahol korábban szeretet virágzott, ott gyanakvás kezdett burjánzani. Az ördög nem mindig szarvakkal s lángoló szemekkel érkezik. Néha emberi hangon szólal meg. Azt súgja, hogy ne bocsáss meg, mert a megbocsátás gyengeség. Azt mondja, ne szeress, mert a szeretet kiszolgáltatottá tesz.
   Elhiteti, hogy a büszkeség egy korona, miközben valójában nehéz vasbilincs, amely lassan a szív köré szorul. S az emberek hinni kezdenek neki. A szavakból kardok lesznek, a csendből falak, az ölelésekből elmaradt mozdulatok. Egykor egymás lelkében találtak menedéket, most egymás tekintetében keresik a hibát. A szív, amelynek otthonnak kellene lennie, lassan csatatérré változik, ahol minden kimondott mondat egy újabb seb, minden elhallgatott igazság egy újabb eltemetett reménnyé változik.
   Sajnos az ördög legnagyobb győzelme nem az, amikor gyűlöletet ébreszt bennünk, hanem amikor elhiteti velünk, hogy a gyűlöletünk jogos. Amikor a rosszat jónak öltözteti, az önzést igazságnak nevezi, a kegyetlenséget pedig bátorságnak. S közben észre sem vesszük, hogy lassan elveszítjük azt, ami emberré tett bennünket. Holott a lélek mélyén még ott pislákol valami.
   Egy parányi utolsó fény, elfeledett gyertyalángként egy elhagyott templomban. Talán egy régi emlék, egy őszinte ölelés, egy könny, amelyet valaki más fájdalmáért hullatunk. Talán egy kéz melege, amelyet még a büszkeségünk ellenére is képesek lennénk megfogni. A sötétség soha nem attól lesz hatalmas, hogy nincs egyáltalán fény. Attól növekszik, ha az ember elfelejti, benne is van világosság.
   S talán egyszer, amikor elcsendesül a világ, s lehullanak rólunk a harag álarcai, végre meghalljuk a saját lelkünk halk, könyörgő hangját, s megértjük majd. Az ördög csak akkor tud otthonra lelni szívünkben, ha mi magunk mondunk le arról, hogy ott a szeretet uralkodjon. Minden szívben ott lakozik egy ajtó. Az egyik oldalán a fény vár, a másikon a sötétség. S bár nem mindig választhatjuk meg, milyen árnyékok találnak ránk az életben, azt mégis eldönthetjük, melyiknek adunk kulcsot a lelkünkhöz.