Édesapám már nem él, de ő mesélte ezt a kis történetet, amelyen mindig jókat lehetett nevetni.
   Régen a katolikusoknál a vízkeresztet nagyon komolyan vették. Január 6-án a pap, a kántor és a ministránsgyerekek elindultak, hogy házról házra járva megszenteljék az otthonokat. Falun ez különösen nagy esemény volt. Minden háznál szépen felöltözve várta a család apraja-nagyja a papbácsit. Ilyenkor megszentelték a karácsonyfát, a lakást és az ott élőket is.
   A menet élén a pap haladt, mögötte a kántor, végül a ministránsgyerekek. Amikor beértek egy utcába, a házak kapui és bejárati ajtói sorra kitárultak. A pap minden házba belépéskor a szokásos mondattal köszöntötte a családot:
   – Isten áldja meg ezt a házat!
   Erre a kántor mindig hozzátette:
   – És a benne lakókat együtt!
   Így történt ez édesapám házánál is. Csakhogy az ő otthona egy régi, kis parasztház volt, alacsony bejárati ajtóval. Az ilyen házaknál bizony nagyon kellett vigyázni a fejre, mert a magasabb emberek könnyen összetalálkozhattak az ajtófélfával.
   A papbácsi pedig kissé magasabb termetű ember volt. Ahogy belépett, egyáltalán nem figyelt az ajtó magasságára, és bizony akkorát koppant a feje az ajtófélfán, hogy még a csillagokat is láthatta! Fájhatott neki rendesen, mert hangosan felkiáltott:
   – Az Isten verje fel ezt a házat!
   Közben a fejét dörzsölgette, és láthatóan próbálta kiheverni az ütést.
   A kántor kissé lemaradva követte őt, így csak annyit hallott az egészből, hogy:
   – ...ezt a házat…
   A szokásos válasz pedig már jött is, jó hangosan:
   – És a benne lakókat együtt!
   Édesapám mindezt végighallgatta. Csak nézte a papbácsit, ahogy az még mindig a fejét dörzsölgette, és nem bírta tovább: kitört belőle a nevetés.
   A papbácsi először igencsak zavarba jött, de aztán ő is belátta, milyen mulatságosra sikerült ez a kis félreértés, és elnézést kért.
   Hát így történt az a bizonyos házszentelés!
   A következő évben azonban a papbácsi már biztosan nem felejtette el lehajtani a fejét, amikor édesapámékhoz érkezett. Mert bizony nem mindegy, hogy áldást kérünk a házra, vagy azt kívánjuk, hogy verje fel az Isten! 
   Édesapám emlékére, szeretettel. Vannak történetek, amelyekkel az ember nemcsak nevetést, hanem egy darabka múltat is megőriz. 

TM