Az erdőn lehajtott fejjel ballagok,
mögöttem fázós, ködös, novemberi hajnalok.
Fák között a szél régi dalt susog,
egy elsárgult levél még az ágon imbolyog.

Az ösvény szélén alszik már a nyár,
a tegnapok emléke még utánam kiabál.
A csend tenyerén ezer álmom most megpihen,
s egy régi szerelem visszhangzik szívemen.

November szívében járok, hol elcsendesül a táj,
az ég szürke, s az én szívemben is megpihen a homály.
A fák kopasz ágain még ott él a fény,
mint el nem mondott szó, egy régi remény.

November szívében a múlt is hazatalál,
minden lehulló levéllel egy emléket kínál.
S ha egyszer újra ébred majd kikelet,
szívem mélyén őrzöm, november, csendedet.

Tónak tükrén az ég is ezüstbe dermed,
parton az idő most senkit sem kerget.
A nádas úgy susog, mint titkok őrzője,
s az alkony rám borul, mint vágyak költője.

A messzeségben egy harangszó lebben,
mint eltévedt madár a ködös reggelekben.
Kergetem csupán a fényt a szürke fellegek alatt,
de minden út szívem mélyén, valahol a múltban elakadt.

Tudom, a tél sem marad itt mindörökké,
a fagyott föld egyszer virágot szül, s válik örömmé.
A remény kis mécses, s ül a sötétség ölén,
őrzi a holnapot éjeim kövén.

Minden búcsúban új ígéret ébred,
minden lehulló lomb új tavaszt remélhet.
S ha majd a nap arannyal fest az égre,
e novemberi álmom is hazatér majd végre.

November szívére hajtom most fejem,
hallgatom dobbanását hűvös lelkemen.
Szívében még hallom a szél dalát,
ahogy az elmúlást ringatja, s a fák szavát.
De a köd mögött már ott ragyog az ég,
megfáradt szívem új csodát vár rég.

November szívében e dallam elkísér,
de minden őszi eső után felragyog a fény.
S amíg az élet egy új álom csupán,
tudom, lesz mindig egy tavasz november után.

TM