Mennyi az idő? Lejárt már a mosógép? Mikor kell menni dolgozni? Holnapra van főznivaló, vagy kell valami a boltból? Más nem kell, ami esetleg kifogyott? Az mikor van nyitva, most hogy ünnepnapok vannak? Egyáltalán tart még az ünnep? Kezdjük ott, hogy milyen nap van ma?
Ahhh, annyi kell, kell, kell, és mennyi minden van, amiről még el sem kezdtem gondolkodni.
És ezek csak a közvetlen saját dolgaim, hol van még a többi, külső, mások életét érintő és befolyásoló intéznivaló, ahol így vagy úgy, de jelen kell lenni és döntéseket hozni? Ha elkezdek rajta agyalni, az összes egyáltalán csak hirtelen eszembe jutó, szimpla feltételezések alapján kiszámított, de még így is gyakorlatilag végtelen számú lehetséges úttal együtt, már összenyom, pedig még bele se kezdtem, csak itt ülök a kanapén.
És ez mind az én dolgom. Túl sok. Az a pont, amikor érzed, hogy te csinálod, meg csináltad, mert hát ugye mit lehet tenni, de ha ez így megy tovább, akkor ez nem fog sokáig tovább menni. A szó legszorosabb értelmében maga alá temet és felőröl, miközben halad előre. Hiába kapálózol te ott alatta. És még csak haragudni sem lehet rá, mert őszintén, mégis mi mást vártál?
A belső, szakadatlanul zakatoló, több vágányon futó monológomat és gondolatláncaimat egy külső jelenlét érzése szakította félbe, olyan módon, hogy egy pillanatra ledöbbentem.
"Állj... ez ki? És hogy került ide?"
Az elképedt arca mindent elárult, ahogy próbálta ezt az egész, gondolatokból született, több síkon futó, egymás részeivel összefüggő, vizuális formát öltött világot felülről nézve egyáltalán csak felfogni, csak egy ártatlan, kiindulópontként szolgáló képet vagy elképzelést kapni, hogy egyáltalán mi is történik itt, mi ez a grandiózus, lélegzetelállító, csarnokokon átívelő fiktív rendezvény, még bele sem kezdve abba, hogy akár csak egyetlen egy láncot kiragadva a megszámlálhatatlanul sok közül, megpróbálva felvenni csak annál az egyetlen egynél a fonalat, hogy legalább azt az egyet követni tudd, bízva benne, hogy ha ezt megismered, úgy, ahogy meg lehet, vagy inkább meg tudod, akkor csak lesz valami képed az egészről, hogy majd azt tudd egyszer valamikor a távoli jövőben mondani, hogy oké, kezded a felszínt kapiskálni, már azt mered mondani - igaz, nem teljes magabiztossággal, de a kezdethez képest már ez is valami, sőt... - hogy na, ezt a fonalat felkaptad, visszafejtetted, megpróbáltad kibogozni - már amennyire sikerült - de azóta annyi minden történt párhuzamosan, hogy már ebbe a fél sikerbe is beletörődtél, meg eleve, ki ér itt rá bogozgatni, mikor körülöttünk minden rohan, te azóta követed azt a nyamvadt kis egy árva száladat, vagy legalábbis megpróbálod, mert a dolgok java még mindig csak egyszerű feltételezés, viszont így, hogy ezzel töltötted az időt, előbb-utóbb, de egyszer biztosan, jön majd a felismerés, abból is az a fajta, amit nem lehet kikerülni, nem lehet lebukni előle, nem lehet elmenni mellette, vagy bármilyen tekervényesen kreatív, már-már szinte elismerést kiváltó furfangossággal kitervelt módszerrel megpróbálni elkerülni, olyan trükközésekkel ügyeskedni, amikre csak annyit tudsz reagálni egy elismerő félmosoly kíséretében, hogy "Ez igen, öcsém!", mert ebben minden benne van, felesleges magyarázni, aki érti, úgyis érti, akinek meg magyarázni kell, az úgysem érti, szóval szembejön a nagy tény, a nagybetűs Tény, mert ő olyan nagy valaki, hogy senkinek még csak eszébe se jut kételkedni benne, mert ez így van, kész, pont, mindig is így volt, vagy hogy egyáltalán csak megszülessen benne a gondolat kezdetleges csírája, hogy eljusson addig, hogy elkezdje megkérdőjelezni, olyan mélyen be van ivódva a világ alappillérei közé, hogy meg sem fordul a fejedben, hogy esetleg azzal lehet gond, pedig miért ne lehetne, ugye?
Ráeszmélsz, hogy miközben ezzel a kis szállal foglalkoztál, addig a komplett világról maradtál le, ami miatt az egészet eleve kezdted. De úgy vagy vele, igazából jobb is ez így, mert még a saját kis száladhoz tartozó aprócska világod részleteinek megfejtése is bőőőven elég volt, vagy inkább nevezhetjük az esélytelenek nyugalmával szemlélt soknak, és már ott tartasz, hogy ezt nem is kell megérteni, de nem is lehet.
Mert a nagyvilág nem várta meg, míg te itt fejtegettél, de nem ám, azóta már régen le lett rombolva, újjá lett építve, de hányszor és hányszor, tiszta őrület, a te kis cikked olyan jelentéktelen volt az egészhez viszonyítva, amiért te annyit, de annyit küszködtél, amit csak te tudsz, mert megpróbálhatod te ezt elmesélve átadni másnak, de azt az összképet csak te tudod, azt nem lehet átadni, maximum az érzést, ami kíséri, bízva benne, hogy megértik, de persze nem teszik, csak sejtik, mondjuk te sem vártál mást, mert hát ugye ez ilyen, ilyen ez a világ, hiszen le van írva, csupa nagybetűs Tényekkel, ezekre a "biztos" alapokra épül az egész.
Annyit mondtam neki, arcomra fagyott vigyorral - mert a vigyor felénél már rájöttem, hogy hát ez amúgy egyáltalán nem vicces, hogy "Ugye? És ezt mind nekem kell menedzselni... Kérdem én: Hogy...?" És a legnagyobb vicc, ha nevezhetjük annak, hogy úgy kérdezem, hogy tudom, nincs rá válasz. Vagy van, de az mind olyan, hogy arra már gondoltunk mindannyian, aztán tudjuk jól, hogy igazából nem válasz.
"Ah, hát így nem lehet élni. Na gyere, dőlj hátra, mutatok valamit." - mondta mosolyogva.
Olyan nyugodtság áradt belőle, hogy bár ellenkezni akartam, hogy nem érek én rá, így is annyi a tennivaló, végül mégis belementem a játékába. Hátradőltem. Előttem a nagyvilág. Vedd ezt fel - egy kesztyűt adott át. Vonakodva, de felvettem. Az ujjai fonalakban végződtek. A fonalak pedig a nagyvilághoz kapcsolódtak. Átszőtték minden irányból. A legapróbb mozdulatra is hosszú és szövevényes szálak sokasága reagált, melyek a világot formálták. Egy ujjhajlításra utcák, városok, földrészek tűntek el, vagy éppen jelentek meg. Az óvatos mozdulatokból lassú, játékosan ismerkedő lett, majd ahogy egyre jobban belemerültem, bátor, izgalommal teli. Élvezettel nézte, ahogy az ujjaim köré tekerem, nyújtom, húzom, lazítom a szálakat, amire óceánok képződnek, hegyek fordulnak meg, életek születnek, vagy érnek véget.
Úgy éreztem magam, mint egy játszóházban. Következmények és felelősség nélkül alkothattam, ha valami nem úgy sikerült, ahogy terveztem, egy mozdulattal újra kezdhettem, átformálhattam.
Az egész világ a játszótered - mondta. Azzá formálod, amivé csak szeretnéd. Úgy alakítod, ahogy jónak látod. Ha valamelyik vonal vagy út nem tetszik, nem kell észbentartanod, felügyelned. Készíts olyan valóságot, amivel elégedett vagy, a többit pedig engedd el.
Ezek a félelmetes erők egész világokat formáltak, életeket befolyásoltak, annak minden jó és rossz velejárójával. Először aggódtam, hogy a játszadozásomnak milyen hatásai vannak a lakóira, hiszen a mozdulatokkal sorsokat alakítottam, de aztán éreztem, hogy nem kell félni. Tudtam, hogy nem okoz gondot, nem árt senkinek. Mert a tiszta jószándék vezérli. Még ha úgy is érzik, hogy valami rossz történik körülöttük, valójában minden rendben van.
Mert úgy van ez az egész mindenség kitalálva, hogy igazából soha nincs baja senkinek. Én már csak tudom, én találtam ki.