Van egy különös fájdalom abban, amikor az ember nem valaki mást veszít el, hanem saját magát. Amikor egyszer csak ráébred, hogy már nem tudja, mikor nevetett utoljára igazán, mikor tett valamit pusztán azért, mert jólesett, mikor engedte meg magának, hogy ne legyen tekintettel senkire, csak a saját lelkére. Nem egyik napról a másikra tűntem el. Hosszú idő alatt szorultam ki a saját életemből. Annyi mindent temettem el magamban, hogy végül már azt sem tudtam, mit kellene kiásnom ahhoz, hogy újra megtaláljam magam.
   Néha úgy érzem, mintha két ember élne bennem. Az egyik az, akivé az évek, a körülmények, a kimondott és kimondatlan szavak formáltak. A másik, aki valaha voltam, és akit olyan mélyre száműztem magamban, hogy már nem is hittem a létezésében. Mégis időnként előbújik. Nem kérdez, nem magyarázkodik, nem kér engedélyt. Csak megmutatja magát néhány percre. Egy nevetésben, egy szabad gondolatban, egy váratlan mozdulatban. Aztán eltűnik, és én ott maradok azzal a fájdalmas vággyal, hogy bárcsak tovább maradt volna.
   Nem, ez nem egy szép lassú hazatalálás. Sokkal inkább egy belső küzdelem. Mert amikor megérzem, milyen lehetnék, ha nem hordoznám magamon mindazt, ami rám rakódott, akkor még élesebben érezném, mennyi mindentől fosztottam meg önmagam. Mennyi év telt el úgy, hogy közben hiányoztam a saját életemből. És ezt az időt nem lehet visszakérni az univerzumtól. Nincs olyan csillag, ami visszaforgatná nekem az éveimet, nincs olyan varázslat, amely egyetlen mozdulattal visszaadná mindazt, amit lassan elveszítettem. Valahol, ebben a végtelen belső sötétségben van egy másik történet is.
   Egy fény, akinek a jelenléte néha megérint bennem valamit, ami már régóta néma. Nem megoldás, nem menedék, nem valaki, akire rá lehet bízni egy egész elveszett élet súlyát. Egyszerűen csak van benne valami, amitől néha újra érzem a saját létezésemet. Talán azért mert vannak tekintetek, amelyektől nem kell kisebbnek, halkabbnak vagy másnak lennünk.
   Néha egyetlen távoli fény is elég ahhoz, hogy az ember felnézzen, és megérezze, hogy a felső magasságokban is várhat még rá valami, ami megszólítja a lelkét. A legnehezebb nem az, hogy újra megtaláljam a régi önmagamat, hanem hogy el merjem hinni, még mindig jogom van ahhoz, hogy az legyek, aki vagyok. Hogy ne kelljen többé összehúzni a lelkemet mások elvárásai között. Hogy ne kelljen minden örömöm mellé bűntudat, minden vágyam mellé magyarázat, minden önálló gondolatom mellé engedélyt keresnem.
   Most még csak rövid időkre térek vissza. Néha felvillan bennem az a nő, akit annyira hiányolok, és akinek a hangját már szinte elfelejtettem. De ezek a pillanatok nem boldog végkifejletek. Inkább fájdalmas emlékeztetők arra, hogy mennyi minden vár még rám odabent. Nem akarok többé egy elveszett élet után kutatni.
   Azt szeretném, hogy egyszer majd ne kelljen kétfelé szakadnom a múltam és a jelenem között. Hogy ne csak néhány lopott percben lehessek önmagam, hanem az egész életemben. És talán egyszer majd nem az lesz a legnagyobb vágyam, hogy valaki meglásson engem, hanem az, hogy én magam se fordítsam el a tekintetem attól a nőtől, aki annyi mindenen keresztülment, és még mindig itt van. Mert most már nem csak ő hiányzik nekem, hanem én hiányzom magamnak.

Gy.Zs.