Ez egy nagyon régi történet, amely a szeretett nagymamámról szól, aki már nagyon régen nincs közöttünk.
   Először is tudni kell róla, hogy mélyen hívő asszony volt. Gyermekkoromban sokszor olvasott fel nekem a Bibliából. Volt, hogy tátott szájjal hallgattuk, máskor bizony kissé unalmasnak találtuk. De abban az időben nem illett azt mondani, hogy unatkozunk. Tiszteltük a szüleinket, nagyszüleinket, és amit ők mondtak, annak súlya volt.
   Aztán történt egyszer, hogy a nővérem férjhez készült. Már javában folytak az előkészületek, hiszen alig három hét volt hátra a nagy lakodalomig. A vendégeket is meghívtuk, minden készen állt, amikor az élet közbeszólt.
   A nagymamám egyik lánya, a nagynéném, hirtelen meghalt. Óriási fájdalom szakadt a családra, hiszen négy árván maradt gyermek gyászolta az édesanyját.
   Abban a faluban, ahol a nagynénémet temették, alig éltek katolikus hívek, talán nem is volt egy sem. A lakosság inkább román ortodox vallású volt, ezért a katolikus papot a harmadik faluból kellett hívni.
   A pap meg is érkezett, de teljesen egyedül volt. Nem volt vele sem kántor, sem ministráns, így a gyászszertartás énekeihez sem akadt segítsége.
   Ahogy már említettem, a nagymamám nagyon vallásos asszony volt. Minden imádságot és halotti éneket kívülről tudott. Így aztán a pap kénytelen volt megkérni őt, hogy segítsen, és helyettesítse a kántort.
   Gondoljatok csak bele! Szegény asszony éppen a saját lányát temette, és közben még neki kellett énekelnie is a szertartáson.
   Ráadásul akadtak olyan emberek, akik még meg is szólták:
   – Nézd csak, most temeti a lányát, és még énekelni is van kedve!
   Pedig ő csak a kántor helyett végezte azt, amire a pap megkérte.
   A temetés után azonban a lakodalmat már nem lehetett lemondani. Elérkezett hát a nagy nap.  
   A mi családunk feketébe öltözve ült a terem egyik felében, a vőlegény családja pedig szépen kicsinosítva foglalt helyet a másik oldalon. Ráadásul az egyik zenész, a szaxofonos, a nagybátyám volt.
   Azt tudni kell rólunk, hogy a mi családunk mindig is mulatós társaság volt. De akkor megbeszéltük, hogy nem lesz tánc, hiszen gyászolunk.
   Mert a gyász az gyász!
   Telt az este. Volt finom étel, ital, szólt a jó zene, a vendégek pedig vígan táncoltak. Mi meg csak ültünk a magunk szomorúságában, és néztük őket, közben arra gondoltunk, milyen jó is nekik.
   Ahogy telt az idő, egyre jobb lett a hangulat. Közülünk néhányan már az asztal mellett ülve is alig bírták magukban tartani a ritmust. Mert hát valljuk be, a jó zene, az jó zene! Még a vért is megmozgatja az emberben.
   Ezt látta meg a mi drága nagymamánk.
   Egyszer csak felállt az asztaltól, talpig feketében, és jó hangosan odaszólt nekünk:
   – Gyerekek! Holtak a holtakkal, élők az élőkkel! A jó Isten majd megbocsájt nekünk, majd leimádkozzuk! Mindenki menjen táncolni!
   Na, azt látni kellett volna!
   A feketébe öltözött násznép egyszerre megindult, és olyan tánc kerekedett, hogy csak úgy porzott a terem! Végül mindenki táncolt. Ha jól emlékszem, még a nagymamát is felkérték egy táncra.
   Gondolom, utána szegény még értünk is elmondott néhány imát.
   Így történt ez a régi történet, amelyet soha nem felejtek el.
   Ma, ennyi év távlatából visszagondolva, egyre inkább megértem, milyen bölcs asszony volt a nagymamám. Tudta, hogy a halottainkat tisztelni és gyászolni kell, de az élőknek is joguk van tovább élni, nevetni és örülni.
   Mert az élet nem áll meg a fájdalommal, és a szeretet nem szűnik meg attól, hogy valakit elveszítünk.
   A bölcs öregek valahogy mindig tudták, mikor kell sírni, és mikor kell újra táncra perdülni.
   Drága nagymamám, ma is mosolyogva gondolok rád. ❤️ 

TM