Azt hiszem, a halál már régen ismer engem. Túl sokszor találkoztunk ahhoz, hogy idegenként nézzünk egymásra. Én mégis minden alkalommal úgy érzem, mintha először látnám.
Talán azért, mert nincs két egyforma búcsú, ahogyan nincs két egyforma emberi élet sem. Mindegyik másképpen ér véget, és mindegyik hagy maga után valamit, amit az itt maradók már soha nem tudnak egészen a helyére tenni.
Betegekkel dolgozom. Olyan emberekkel, akiknek az élet már nem nagy terveket, hanem apró, szinte észrevehetetlen ajándékokat tartogat. Egy korty vizet, egy igazítást a párnán, egy simítást a kézfejen. Egy ismerős hangot, amely még visszahívja őket egy pillanatra ebből a különös, egyre távolodó világból.
Azt hinné az ember, hogy idővel hozzászokik. Hogy a sokadik búcsú után már nem szakad fel benne ugyanaz a fájdalom. Hogy megtanulja, mikor kell csendben maradni, mikor kell megszorítani egy kezet, és mikor kell elfogadni, hogy már nincs mit tenni. De ez hazugság!
A halálhoz nem lehet hozzászokni. Legfeljebb megtanulunk úgy élni a közelségében, hogy közben ne látszódjon rajtunk, mennyire félünk tőle. Ő pedig ott van. Mindig ott van valahol!
Néha az ajtó mögött áll, néha a félrehúzott függöny mögül leselkedik, máskor a lepedő apró gyűrődéseiben bújik meg. Aztán egyszer csak átszivárog a réseken, leül az ágy szélére, és kacag. Nem hallja senki. Vagy talán mindenki hallja, csak nem meri bevallani. Én hallom!
Hallom abban a pillanatban, amikor egy tekintet már nem találja az enyémet. Amikor az ujjak szorítása lassan megszűnik. Amikor a mellkas még egyszer megemelkedik, aztán már nem követi újabb mozdulat. Hallom a csendben, amely nem egyszerűen a hangok hiánya, hanem valaminek a végérvényes megváltozása. Ma is eljött!
Nem tudom, hogyan lehet szavakba tenni azt a pillanatot, amikor az ember tenyerében egyszer csak elfogy valaki másnak az élete. Ott van még a kéz, az arc, a test melege, minden földi bizonyítéka annak, hogy valaki néhány másodperccel korábban még itt volt. Aztán ugyanaz az ember már nem válaszol. Nem néz, nem kapaszkodik, nem vár semmit. És te ott maradsz!
A kezeddel, amely még őrzi az utolsó érintést. A szíveddel, amely nem tudja olyan gyorsan elfogadni azt, amit a szemed már lát. És azzal a rettenetes felismeréssel, hogy miközben a világ odakint ugyanúgy folytatja a maga megszokott életét, valahol egy ember története végleg befejeződött.
Talán ez a legkegyetlenebb az egészben. Hogy a világ nem áll meg, nem hajt fejet, és nem halkul el az ég. Valahol valaki éppen kávét főz, máshol gyermek kacag, valaki siet a buszhoz, és senki nem tudja, hogy egy szobában éppen most lett egy emberből emlék. Én pedig viszem tovább magamban!
Mert nem tudom csak úgy letenni azokat, akik a kezeim között távoznak. Nem tudom a nap végén a szekrényben hagyni az arcukat, a tekintetüket, az utolsó mozdulatukat. Vannak kezek, amelyeknek az érintése még napokkal később is visszatér. Vannak utolsó pillanatok, amelyek éjszaka is felébrednek bennem. És minden egyes alkalommal meghalok egy kicsit a halál kacagásában!
Egy kicsit meghal bennem az a hit, hogy az ember fel tud készülni mindenre. Egy kicsit meghal az a részem, amely még mindig szeretné azt hinni, hogy a szeretet, a gondoskodás, az odafigyelés talán egyszer mégis képes visszatartani valakit.
Aztán összeszedem magam, és másnap újra belépek egy szobába, ahol valaki talán éppen ugyanúgy fél, ugyanúgy kapaszkodik, ugyanúgy várja, hogy valaki ne csak a betegséget lássa benne, hanem az embert is.
Néha szeretném megkérdezni a haláltól, miért kacag? Mi olyan mulatságos neki bennünk? A félelmünk? A tehetetlenségünk? Az, hogy egy egész életnyi történet végül elfér néhány csöndes percben? Vagy talán az, hogy mi, ostoba földi teremtmények, még az utolsó pillanatban is szeretnénk hinni abban, hogy maradhatunk?
Szeretném egyszer a szemébe mondani, hogy nem győzött le mindent. Elviheti a lélegzetet, elnémíthatja a szavakat, lezárhatja a szemeket, de nem tudja visszamenőleg semmissé tenni azt, hogy valaki élt. Hogy szeretett. Hogy valakinek a gyermeke, anyja, apja, társa, barátja volt. Hogy egyszer valaki várta haza, és talán még most is várja, csak már nem tudja, hová tegye a hiányát. Mert a halál csak az utolsó pillanatot kapja meg. Az egész élet nem az övé!
És én? Én maradok itt, a két világ határán, az élők és az elmenők között. Néha úgy érzem, minden búcsúval egy újabb darabkámat hagyom ott valamelyik szobában. Talán egyszer majd összeszedem őket. Talán nem. De amíg van bennem kéz, amely simítani tud, hang, amely megnyugtat, és szív, amely még képes együtt érezni, addig nem akarok hátat fordítani azoknak, akiknek már alig maradt valakijük.
Ma egy ember az én kezemben halt meg. És bár nem tudom, mit vitt magával abból a pillanatból, én biztosan magammal viszek valamit belőle. Egy utolsó érintést. Egy befejezetlen történetet. Egy csendet, amelyet talán soha nem tudok egészen elfelejteni.
A halál ma is kacagott a réseken át. Én pedig megint meghaltam egy kicsit vele. De holnap, amikor újra kinyílik egy szoba ajtaja, én leszek az, aki belép rajta. Nem azért, mert nem félek tőle. Nem azért, mert már nem fáj. Hanem azért, mert valahol, valakinek még szüksége van arra, hogy egy másik ember ne engedje el a kezét.
Talán ez az én örök harcom vele. Ő az utolsó lélegzetre vár. Én az utolsó lélegzetig az embert látom. És amíg ő a réseken át kacag, én újra meg újra megpróbálok fényt gyújtani abban a néhány percben, amely még az életé.
Mert ha egyszer elfogynak bennem a könnyek, talán akkor is lesz még egy kezem, amely valaki másnak kapaszkodót nyújt a csendben.