Ha egyszer keresnél, vajon merre néznél?
A hegyek fölött talán rám is lelnél?
Az aranyfelhők mögött, hol elpihen az ég,
egy hangtalan sóhajban ott lennék-e még?
Vajon felismernél a csillagok között,
hol az éj sötét hajába ezer fény költözött?
Egy kósza fénysugárban, mely szívedhez simul,
vagy egy régi dallamban, mely a lelkedig rohan?
Talán én lennék a folyó titkos sodrása,
a partot nem érő hullámok vallomása.
Mely csendben ringatózik, mégis vihart kavar,
s a mélyén őriz valamit, mit felszínre sosem ad.
Talán a szél vagyok, mely hajadba téved,
egy égi érintés, mely álmokon át ébred.
Egy pillanatnyi fény a végtelen ölén,
egy soha ki nem mondott vallomás helyén.
Mert vannak érzések, melyeknek nincs partja,
mint a végtelen folyó, mely az eget kutatja.
Szelíden ringatnak, majd mélyük felkavar,
s hiába futnál el, a lelkedben maradnak.
S ha egyszer az éjben különös fény remeg,
s egy ismeretlen sóhaj megérinti lelkedet,
ne kérdezd, honnan jött, ne keresd az okát,
csak engedd, hogy megnyissa a csend titkos kapuját.
Az aranyfelhőkön túl, hol a hegyek álma él,
van egy elrejtett világ, melyről nem beszél a szél.
Ott a csillagok kócos fénye lágyan összeér,
s egy néma sóhaj őrzi azt, amit nem érhet el a tér.
S ha egyszer mégis meghallanád a végtelen szavát,
ne keresd a csillagok közt a titok arcát.
Lehet, hogy csak egy érzés suhan át rajtad halkan,
mint mikor két folyó találkozik hangtalan…
S egyik sem kérdezi, honnan érkezett a másik.
Csak összefonódnak, és folynak tovább a végtelenig.
TM