Dallammá olvad már a megfagyott zene,
anyámnak távoli, könnyes üzenete.

Nem vonzott a számtan és geometria,
így lettem árván is a fájdalom fia.

A réven nyerek és a vámon veszítek,
ébredeznek bennem ákombákom versek.

Lágy lélekkel, de még vas-keményen írok,
billegnek arányok, torzulnak a titkok.

Elfelejtem lassan régi mesterségem,
csillagokat söprök a szürkülő égen.

Illatok jönnek és százszorszép mesék,
a vers csapda, ha kell gyógyít és menedék.

Mélyre leások és magasra felhágok,
lelkemben vajúdnak véres versszilánkok.

Dermedt dimenziók körém telepednek,
egyszerre vagyok jámbor, hű és eretnek.

Már nevetek mindenen könnyező szemmel,
majd vénen is ifjan ébredek fel reggel.

2014.  05. 22.