Még meg sem születtünk, mikor nagyapáik háborúkat és országnyi területeket vesztve, apáink vérfürdőkbe hajszolva, rohanva arra ítéltek bennünket, hogy éljünk, ahogy tudunk a maradékon. Aztán történt valami 56-ban, hogy mi, még ma sem tudjuk pontosan, tisztán, mert szinte megfogalmazhatatlan, felfoghatatlan.

   Azt sem, hogy győztünk e, vagy vesztettünk, egy láthatatlan bíró előtt állunk, vádak fröcskölnek felénk, felettünk, senki sem vállalja a büntetést helyettünk, lehet pusztulásra, hallgatásra ítéltettünk. Férfinak, nőnek teremtettek minket, az ön-egymást marcangoló keresésben csillagközi utakra elegendő energiákat emésztünk, izzunk semmivé. Nem csitul vágyunk, szerelmek, hitek, csaták veszteseiként is újra harcba szállunk, egy életünk van, de ki tudja, hány halálunk. Édesanyáknak, családapáknak ítélt bennünket a vágy, az élni akarás makacs illúziója, hogy aztán egy életen át vergődjünk a szeretet, féltés, aggódás pórázán, fogságában, rezzenjünk minden durva, gyilkos szóra. Hogy testvér, rokon, szomszéd, hivatali főnök, hattóság, politikus szoríthasson rajtunk lélegzetállítót, és mi elfogadjuk tűrve, mit a sorsunk kirótt. És asszonyaink abortuszra ítéltettek, tán jobb meg sem születni a magzatnak, az embernek.    

    Alkoholizmusra, öngyilkosságra, korai szívhalálra ítéltettünk, hogy barátokat veszítve, temetve tovább mardoshassa a magány a maradékot. Olvasni- és írástudóknak ítéltünk magunk, hogy még jobban érezzük az elesettségünket. No meg arra a furfangos kísérletre is, hogy nemzet maradhassunk, újra szaporodjunk a panelok szabta ötven négyzetméteres patkánylyuk-komfortos börtöneinkben. De mindenek felett legédesebb fájdalom, bárhol is a földön, magyarnak ítélve lenni, százszor ismételve naponta az „ Itt élned, halnod kell” penitenciáját, akár vállalva ivadékaink átkát, de közép-európai csellel összegabalyodott génjeinkkel büszke alázattal, lehajtott fejjel, majd emelt fővel fogadni az- életfogytiglan magyar sorsvállalás ítéletét.

2014. 12. 05.