Szürke reggelekben zsibbadt ébredés,
a lelkünk zárt, befagyott erődítmény,
nincs párbeszéd, elfogyott az érzés,
a görcsös kérdőjel ingerszegény.

Életünk levedli fényes pikkelyét,
nem áraszt már szeretetet, meleget,
öröm, fájdalom a napunk, a lét,
a hetek fáznak, napok dideregnek.

Falvak, országok és népek tűnnek el,
meredten bámul a világ közönye,
egyenlők vagyunk a fával, fűvel,
a szomszéd fülel, hogy még élünk e.

Bolyongunk terünkben testvértelenül,
a magányunk átcsap a fejünk felett,
a katasztrófaturista készül,
a vérszag vonzza, nem a győzelmek.

Aki érző lény, építi önmagát,
a remény éleszti, bánat ellepi,
szíveken vad viharok fújnak át,
de szeretni, szenvedni emberi.

A mindenség sosem kutat okokat,
okozatot, a planéták, csillagok
szenvtelen keringnek, csak forognak,
mert a lélek él, az anyag halott.   

2015. 01. 10.