Sodródva úszok, karomban rejtett csapások, még mindig távlatokra nyílt vizekre vágyok, a köd mögött tán rejtett fövenyek, fények, feléjük úszok, sodródok, míg lélegzek, élek.
Alattomos zátonyok súrolnak, szirtek sebeznek, ropognak csontjaim, sajognak az ízületek, de megújuló bizonytalan akarattal lebegek a tátongó mélységek felett.
Emelkedek, süllyedek, nem tudom meddig, megfáradt vágyaim a partokat keresik, sirályok követnek hullámot, tajtékot, mit életem hagyott, és felcsobogott.
Csaltak szírének, ezüstös pikkelyek, szférák zenéje nem kellett, sem ének, jéghegyek jöttek, és rám fagyott a lehelet, szűk lett a mellkasom nyílt szívemnek.
Odakint a neveletlen tanít etikát, nem értem szavát dadogó szónoknak, nem hiszem igazát, analfabéta az írástudón röhög, gyűlnek a széfekben a kövér aranyrögök, inkább szívom tüdőmbe tengerem moraját magára hagyottan, mint egy odvas csónak.
Nincsenek turzások, korallos szigetek, nem vár megértés, nem vár szeretet, rossz irányt vettem, lehet, én tehetek róla, egybe mosódik a vers- strófa, a próza.
Nem óvott senki, és nem okított, a saját ütememre úszok, tempózok, mert az ember nem járhat a vizeken, bár a szivárvány szépséges csodákat üzen.
Hánykódom, siklok a lét zavaros tengerén a végtelen szigorába keményen bezárva, néha már úgy érzem, csak egyedül én, de tudom köröttem mindenki árva.
Nem látom a célt, szűkül a horizont, a kilencedik hullám felém, a testemre ront, mert egykor a semmiből vétlen ide szöktem, az életem mögöttem, de mi van előttem.
2015. január