Én már csak zizegek, a világ helyettem
morajlik, de ez a szem, arccsont és e száj,
hang belém ivódott, sohasem feledem,
mert lényed hárfája csak nekem muzsikál.

Lágy lebbenő szoknyád és a nevetésed
átring a jelenbe, kései nyaramba,
életem porába kőbetűket vésett,
révedek Terád és egykori magamra.

Ha úgy érzem néha, hogy többé már nem vagy,
megriadva kapkodok, és öntudatlan
az ereimben a vér megdermed, megfagy,
de mellettem lélegzel, nyugtatom magam.

Hosszú csend és a szótalan némajáték
az emlékezés, mert én már csak zizegek,
nekem mégis minden perc kincs és ajándék,
mit még együtt hallgathatok végig Veled.  

2015. 07. 05.