
Sorsunkon tapos az idő.
Ötven-hatvan éve rongyolódik a bőr,
foszlik az élet, mint a sokat használt könyv.
A kort jelző ránc, mint hegyes tőr,
testünk bronz-barna
színébe vágódik -
e földön, e földből éltünk,
s fizetett, mit fizethetett a föld.
Ez hát a sorsunk?
Hátba-döfött keresők voltunk,
s a gyolcs ing - kezünk munkája -
hátunkra izzadt,
s ami maradt,
azt adtuk tovább.
Jövőnket kerestük a rossz között,
mi, a mának született édes mostohák!
A szomszéd szemében életünk ferde
tükre látszik. Adóra adót, s életet
fizetünk, naponként haza-
hozzuk az utak porát.
Gyermeket alig szülő
jelen festi a képeket...
Vádoló, alkonyi árnyak alatt az őszülő
élet ma újabb holnapért kiált!
Sirok, 2015. július 18.