Múló tavaszok pillantanak szemed íriszébe.
Élsz, mint cseppben az ős tenger, e tükörképbe
mozog minden, amire éppen rátekintesz,
ám az idő intő ujjára kérdőn visszaintesz.
Csodálkozó gyermek hasít ki néha álmokat
így az éjszakában. Amikor indulsz, sár fogad
ott, ahol törvény uralkodik. Világhoz mérted
egyszer magad, de az úton közömbös lidércek--
ablaküvegen át néznek, botladoznak melletted.
Nem kiálthatod el nékik a simogató szerelmek
üzenetét, elhivatottak utat mutató hívását sem--
nem tudni mit követ, és mit nem a szem?
Néha égetnek, fájnak az érzések, de élnek,
és csillagként hurcolod a négy-évszakos képet.
Az úton hazád, és néped is része az ösztökének,
vagy csak elmúlásra gyűlnek a képes-évek?
Szétnézve, minek érzed szükségét legjobban,
és találod e helyed, hazád e földi sorsodban?
