Reméltem, fogadnak sápadt-zöld vetések
ölel akácerdőm barna, téli álma,
amint szülőfalum közelébe érek,
az öreg templom is haragszóval vár ma.
Majd a felhőkből az örök égi borbély
az arcomba havat és párát pamacsol,
itt mutatta nagyapám a csodás fortélyt,
kútvizet inni tenyérből, nem kulacsból.
Ismerősöm erre már minden kőkereszt,
szemhatár alá simulnak a dombok,
ahol édesebb volt a kis almagerezd,
hernyóknak szedtem az eperfalombot.
De lángra kapott az éhes idő-máglya,
melyet az Jóisten egykor alánk gyújtott,
és a tékozló fiú most már jól tudja,
miért is nem találhat sehol sem nyugtot.
Hiába reméltem, de itt sem várnak,
mert szétszéledtek a kedves nemzedékek,
a ledőlt keresztek, tűzre vetett ágak
magánya, fájdalma engem is megéget.
Másnak zöldellnek az itthoni vetések,
és gyümölcsfáim a halálba zuhantak,
suhanó útjaim tálán már megkéstek
de nem adom magam a hidegnek, fagynak.
És akár konok, visszatérő bennszülött,
ki egykor önmagát messzire száműzte,
lélekben e mesés vizek, dombok fölött
boldogan bolyongok, száguldok örökre.
Öreglak