Minap perzselőn tűzött ránk a nap sugara még.
Nyárvégi forróság, s már hűvösödnek az esték.
Száradó virágok, hulló levelek; nyári melegség…
Búcsú nélkül lásd az évszak sosem áll odébb.

Vándormadaraink is elköszöntek, felröppentek.
Fészküktől, nyártól, a tájtól immár búcsút vettek.
Hangos madárcsevejre ébredtünk reggelre.
Fecskék fészküket elhagyva a drótokon ülve

Gyülekeztek, s csak fecsegtek csevegtek egyre.
Nincs még a nap lemenőben, „V” betű száll a kék égen.
Reméljük, hogy visszatérnek. Vándorúton fagy is jöhet…
Elnémult az erdő búsan, az itt maradtak mélabúsan

Jelezték, hogy útra keltek, és a nyár is búcsúzóban.
Más az erdő danája is, és a pergő levelek is tudják,
Hallod-e hogy milyen bús és méla, más lett a csipogás? 
Hallod, ó halld meg az évszakoknak más-más dallamán!

Lelked is megszállja egy csendes, bús melankólia talán…
Mégis szép és ünnepélyes a természet ölében…
És valami méltósággal, ne add fel sohasem!
Pompába öltözötten e csendes változás csodás!

A száraz avar talpad alatt zörögve, fent bíborra vált.
Aranyló színekből bíborra vált mind, a fák levele.
Ünnepel az erdő, felöltözik, míg álomra térne.
Hallgasd, ó hallgasd és őrizd az őszi madárdanát!

Nézd, kecses futásban az őz a csermely felé vág!
Olyan béke honol az őszi csöndben, és vigyáz…
Őrzi álmaidat az ősi fa méltósága is és megáld.
Van-e szebb templom, mint a természet maga?

Imád itt felszáll az égbe is, amit érzel, maga a csoda!
Hinned kell, hogy e táj sem csak önmagáért született!
Lehet  csodás hosszú álmod is, mint maga a természet!

Nyírbogdány, 2016. október 4.