
Vándormadárként útra kelek
Felszállok visznek a fellegek
Szét nézek az elterülő tájon
Velem jöhetnél, szíved ne fájjon
Elmegyek én gondolatban
Szellők szárnyán libbenve tova
Színes tájak felett repülök
A gondoktól messze tűnök
Tudom te is vársz rám valahol
Vársz ahol még a madár dalol
Ott, hol a fáknak sárga a ruhája
Fekete rigó még mindig párját várja
De a párja nem jön soha már
Holtan zuhant le a szép madár
Élete ősszel véget ért
Életét adta megfakult szeretetért
Gondolat szárnyán szállok haza
Vár az otthon, vár a csoda
Őszi tájat a nap festője festi
Jobb a földön boldogságot keresni
Boldogság nagy mostoha
Fenyőfámon rigó ugrál ide-oda
Szomorú, törött a szárnya
Néha, néha füttyent nagyot
Hátha meghallja a párja
De a párja csak nem dalol
Lent a földön ág alatt nyugszik valahol
Téli hó majd puhán betakarja
Hívó párja hiába várja, kutatja.
2O12.O9.18.Mosonmagyaróvár.