Huszonhét év csupán egy pillanat:
nem régen még hintázni hívtalak,
nyakamba ültél, a lovad voltam -
most ne nézz ide, kicsit meghatódtam…
Emlékszel, mikor szánkózni voltunk?
Azt hitted, a Hold csak a mi holdunk,
karon ülőként már megcsodáltad,
képzeletben, mint labdát dobáltad.
Mindig úgy vártál, s féltél, ha késtem,
ovi ajtóban lested a léptem.
A cipőfűző kifogott rajtad,
két kicsi lábad néha sokalltad…
Szanazug felé sírtál a bringán,
mégis te voltál a hős tanítvány –
nyomtad a pedált, alig haladtál
és megpihentél minden kanyarnál.
Az Adria volt első szerelmed,
hullámai csak neked feleltek:
kérdezted tőlük, mi a boldogság,
s azok reggeltől estig locsogták.
Szent diákévek, sóhajos napok –
az ifjúság is: olykor oldalog…
Lásd, magához ránt a felnőtt világ,
aranyát, máskor sarát önti rád.
*
Egymást lökdösik sorra az évek:
menj, mikor hívnak, adjál, ha kérnek!
2017.05.12. Apa