Hűvös az éjszaka. A fagy szerelmes csókjaival hintette be a földet. Éppúgy, ahogy én becéztelek Kedves, még alig pár perce.

      Nem jön álom a szememre, de közelebb furakodom a paplan alatt hozzád, belegömbölyödök az ölelésedbe, melegíts engem. Ta-tam, ta-tam dobban a szíved, s míg ismerős dallama nyomán megfejthetetlen ábrákat rajzolgatnak bőrödre settenkedő ujjaim, gondolataim elkalandoznak. Nézem az arcod, mintha csak most látnám először. Elpirulok, ahogy titkon lesem vonásaidat, elárulják-e miről is álmodsz éppen?
      Szendergem, de még sem alszom. Álmodozom, s elviszlek magammal a bontakozó tavasz illatába, egy gyönyörű, virágos rétre. Hajamat felborzolja a játszi szél, de nem érdekel most a frizura, sem az elkenődött smink, csak önfeledten kacagva rohanok előled, míg te nagyot rikkantva igyekszel utolérni. Mennyire könnyű a lelkem! Persze elkapsz, és én nevetve adom meg magam erős karod szorító erejének, szép szemed íriszemmel ölelkezik össze, s már nincs erő bennem szemernyi sem, mindenem tiéd. Nincs is szebb, illatosabb, puhább nyoszolya, mint a frissen zöldellő fű, fejünk alá virágok simulnak párnának, s takarónk a nyújtózkodó nap, mely bőrünket csiklandozza ezen az álomszép délutánon.
      S aztán téged látlak álmomban kicsi lány! Szívembe fogadott gyermek, milyen szép is vagy! Nyár van, s vadul tombol a természet, hirdetve az élet diadalát. Te a virágaid között sétálsz, mindegyikhez külön-külön lehajolsz, egyenként simogatod meg bársonyszirmaikat, s közben súgsz feléjük ezernyi titkot, miközben ajkadon sejtelmes mosoly ül. Én egy padról figyellek titkon. Lesem a boldogságodban önnönmagadból szórt szivárvány fényeidet. Szépek. Egy kedves fiatalember siet feléd a virágágyások között, és léptei csak azért óvatosak, - pedig hogy rohanna hozzád -, hogy kedvenceidet össze ne tapossa, mert akkor aztán lenne nemulass! Éppolyan szelíden érint meg téged, ahogyan te alig egy-két pillanattal ezelőtt a virágaidat. Szelíd, összebújós szerelem. Nem vad a lángja, nem szökik az ég felé hirtelen, de állandó a tüze és biztos meleget ad. Te belebújsz az óvó karok ölelésébe, fejed kedvesed vállára hajtod, kezed megpihen domborodó pocakodon, s álmodod tovább az álmodat, miközben azt én is veled álmodom.
     Újabb kép tárul elém; könnyeiket hullatják az őszi fák, peregnek a falevelek. Az avarral borított sétányon lassú léptekkel egy hölgy andalog. Sehová sem siet, mintha minden idegszálával magába szeretné szívni az őt ölelő természet hangját, erejét, színét, zamatát. Meg-megáll egy percre, rácsodálkozik egy hulló falevélre, megbúvó bogárra, az életre. Úgy tudja magához ölelni a környező világot, mintha még csak most látná először, s nem tudna betelni vele. Ősi erő, ősi szellemiség árad belőle, s engem erősebbé, magabiztosabbá tesz, lélek-fényei táncot lejtenek az enyéimmel. Egy fa vastag törzsének dőlve nézelődöm, élvezve a fa erejét, oltalmát, kisugárzását. Nem leselkedem, értelme sem lenne, hisz első perctől kezdve érzékel engem ez az asszony. Most felemeli a fejét, mintha várna valakire, s tudná, hogy közel jár. Én még senkit sem látok, de tudom, tényleg közeledik valaki. Így is van, egy nagyon magas, sudár, kedves mosolyú férfi ballag az asszony felé a sétány avarszőnyeges sétányán. Az a fajta csendes lélek-ölelés az övék, ahol szavak sem kellenek, mégis a tiszta szerelem máglya tüzének erejét hordozza. Letisztult szenvedély. A nő elvész a szorító ölelésben, szinte pöttömnek tűnik - pedig hozzám képest nem az -, a sudár férfi mellett. Ahogy az ölelésükben gyönyörködöm, egy gondolat suhan át az agyamon. Igen hazaértek. Hazaértek végre, mind a ketten.
  Elzsibbad a karom, mocorgok, s közben lehúzom rólad a takarót. Visszaérkeztem hozzád Kedves, vissza eme téli, fagyos világba. Ez a te világod, a valóság talaján állsz mindig, nehezen tudlak elcsábítani egy-egy ábrándvilágba, kérve, hogy játssz velem! Hányszor mosolyodsz el ábrándos arcomat látva, s szólsz rám, ne repülj nagyon magasra, mert onnan nagyot lehet esni! Mennyire szeretném, ha többször nyitná meg a lelkét nekem, hogy belelophassam az enyémet! Vajon fogja-e egyszer is érezni, azt a lobbanó életszeretetet, azt a gyermeki, édes álomvilágot, amelyben élek? Ahol minden fűszálnak, levélnek, illatnak, szellőnek, csillagnak és napfénynek különleges értéke van, ahol a legnagyobb kincs a föld ezernyi feltáruló szépsége, az élet lüktető varázsa, s az önzetlen szeretet és szerelem a legértékesebb ékszer. Nem hiszem, hisz ő mindig rám szól; ébresztő kicsikém, ébresztő! A te kincseidből nem lehet kenyeret venni, nem lehet megélni. Igaz. Mégis az egyetlen érték, amit majd egyszer magammal vihetek az, amit a lelkembe zártam. Így őt is, mert szerelmes szívvel engedi, hogy álmodjam csak az álmaimat ébren is tovább, majd ő vigyáz rám, s óv attól, hogy földi-angyal szárnyaim megsérüljenek.

           Mielőtt leragadna pillám, s magunkra húznám a takarónkat, még fülébe súgom; szeretlek, nagyon szeretlek. Erősebben szorít magához, szinte lélegzetem is elakad. Lehet, hogy velem álmodik titkon, s álmomba ő csempészi az álmokat?