Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes
Soltész Irén
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Öreg vasaló

Adalberto
Adalberto képe

Apáti Kovács Béla 

Öreg vasaló

Az öreg vasló rozsdásan álldogált a kamra egyik sarkában a többi haszontalan holmi között. Ki tudja, mikor használták utoljára?

Helyét átvette az elektromos vasló. A háziak csak bedugják a konnektorba ás már vasalhatnak is vele. Nem kell várni hosszú perekig míg a vastag fémtalp átmelegszik.

Már senki sem emlékezett az öreg, parazsas vasalóra. Ez nagyon bántotta, Éjjelente még sírdogált is miatta. Legszívesebben világgá ment volna. De hová mehetne egy ilyen, haszontalan vasaló. Az emberek kinevetnék, ha meglátnák.

A mellette lévő rézmozsár egyik este megkérdezte tőle:

– Miért pityeregsz barátom? Egész éjjel csak szipogsz mellettem, mint egy gyermek, akitől elvették a játékát.

Az öreg vasaló abbahagyta a sírást, és bánatosan a rézmozsárra nézett.

– Nagy az én bánatom – mondta. – Kidobtak, meguntak, haszontalan tárgy lett belőlem. Pedig régen minden nap a gazdám velem vasalta ki a ruhákat. Milyen nagy becsben tartottak engem. Nem telt el egy nap se, hogy valaki a házból fényesre ne sikált volna. Általában ez a nagylány dolga volt. Esténként mielőtt még teljesen sötét lett volna kiült velem a tornácra és amíg pucolt olyan szépen énekelt, hogy az utcán megálltak az emberek, hogy meghallgassák. Micsoda szép idők voltak. Istenem, milyen kár, hogy elmúlt. Megöregedtem rézmozsár barátom.

– Ezen bánkódsz? – nevette el magát a rézmozsár. – Látod, engem is kidobtak, de mégsem szomorkodom. Amint este lesz, kereket oldok. Nem jössz velem? Elmegyünk világot látni.

Az öreg vasaló elgondolkodott a hallottakon.

– Nem is tudom. Egész életemben itt éltem. Bent a házban kuksoltam. Még sohasem voltam a kerten kívül. Talán nekem is jót tenne, ha megismerném a világot. Elmehetek veled?

– Mit gondolsz, miért hívtalak? Kettesben nem lesz olyan unalmas az utazás. Amikor a házban mindenki nyugovóra tér, elindulunk – súgta halkan a rézmozsár az öreg vasalónak. Nem akarta, hogy valaki is meghallja tervüket.

Többet nem is beszéltek erről. Csöndben várták, hogy a házban a fények kihunyjanak.

Nehezen jött el ez az idő. Közben az öreg vasaló azon ábrándozott, milyen jó lesz világot látni. Utaznak majd városról városra, megismernek sok csodás látnivalót, amelyekről legfeljebb eddig csak hallott a háziak elbeszéléseikből vasalás közben, vagy a bekapcsolt rádióból. Akkor azt hitte, hogy ő ezeket sohasem láthatja meg. Nem gondolta volna, hogy vénségére világutazó lesz.

Végre eljött az indulás ideje. Kicsit izgatottan szedte össze szegényes motyóját, a régóta őrizgetett, megfeketedett parázsdarabot a testében, és egy kicsinyke gombot, ami valamilyen csoda folytán belé esett. Óvatosan kilopóztak a kamra nyitva felejtett ajtaján, majd kisurrantak a tornácra. Itt az öreg vasaló nosztalgiázva körbenézett, felidézte a régi emlékeket, és lesietett a lépcsőn. Az udvar és a kertet is csak messziről látta. Mégis kicsit elszomorodott, amikor kilépett a holdfényes utcára a rézmozsárral.

Igazából egyikőjük sem tudta melyik irányba induljanak el. Kis tanakodás után elhatározták, hogy a közelben lévő vasútállomásra mennek, ahol ily éjszakai órákban is közlekednek tehervonatok. Úgy tervezték, hogy felkapaszkodnak valamelyikre, és a városba mennek.

Tervük bevált. Éppen hogy megérkeztek az állomásra egy hosszú szerelvény gördült be. Sikerült észrevétlenül felszállni az utolsó tehervagonba, amely teheneket szállított.

– Hová? Hová? – kérdezte az ajtó mellett álló tehén.

– Megyünk világot látni – válaszolták.

– Világot látni? – csodálkozott el a vagonban lévő összes állat – Mit gondoltok, mi fog benneteket várni, ha megérkeztek? A városi ember nagyon fura fajzat. Lehetőleg kerüljétek vele a találkozást. Összeszed mindenféle kacatot és eladja jó pénzért.

– De mi nem vagyunk kacatok – mondta sértődötten az öreg vasaló, és durcásan elfordította a fejét a tehenektől. A rézmozsár sem volt hajlandó beszélgetni.

Hátat fordítva meghúzták magukat a vagon oldala mellett.

Sokáig döcögött a vonat. Mindenhol megállt és hosszasan várt. A személyvonatokat előre engedte, és csak órák múltával érkezett meg egy nagy városba. Még mielőtt a vasutasok kinyitották volna az ajtót gyorsan leugrottak, és elindultak felfedezni az ismeretlen várost.

Az utcákon olyan nagy volt a forgalom, hogy majdnem elszédültek tőle. Nem győztek betelni a sok látnivalóval. Emberek százai siettek el mellettük. Eleinte észre sem vették őket. Mindenki rohant a dolga után.

Egyszer csak egy kisfiú felkiáltott:

– Nini, egy öreg vasaló, és egy rézmozsár!

Erre mások is odafigyeltek. Eddig senkinek fel sem tűnt a két haszontalan holmi.

Emberek sereglettek köréjük és kíváncsian nézegették őket.

– Hogyan kerülhettek ide? – csodálkozott el egy öreg néni. – Kislánykoromban nekünk is volt ilyen vasalónk. Szegény édesanyám mennyit vasalt vele. Jól meg kellett tömni parázzsal, hogy forró legyen a lapja.

– Bizony, bizony azok a régi idők – bólogatott egy másik nő. – Ha az ember sokáig vasalt vele, megfájdult a feje a széngáztól. Azért a mai vasalók jobbak és kényelmesebb velük vasalni.

Ez az öreg vasalónak kicsit rosszul esett. Még, hogy a mai vasalók kényelmesebbek? Ezt aztán nem hiszi el. Vajon a mai fiatalok tudnak-e olyan szépen vasalni, mint a régiek?

Legszívesebben elrohant volna, de már annyian körbeállták, hogy lehetetlen volt. Azonkívül a társa a rézmozsár nagyon élvezte a helyzetet. Mindenki őt dicsérte, hogy milyen szép, milyen értékes lehet. Manapság nem készítenek ilyen csodás tárgyakat. Mindenhol csak az rengeteg tucatterméket lehet látni. Még csak hagyján, hogy tucattermék, de ráadásul műanyagból van. A régi tárgyaknak volt lelke, szinte beszélni tudtak.

„Ennek az asszonyságnak igaza van” – lelkendezett az öreg vasaló. – „Azért még tudják, mi az igazi érték.”

Egyre többen lettek az utcán. Mindenki látni akarta a két furcsa tárgyat. Az emberek egymást lökdösték. A kisfiú, aki meglátta őket már messze járt. Valahol a barátaival egy macskát kergetett.

Minden újabb mézelendőnek volt valami megjegyzése. Volt aki tréfálkozott, mások meg komolyan, tudálékosan mondogatták a magukét, ami éppen eszükbe jutott ezekről a tárgyakról.

Az öreg vasaló és a rézmozsár nem sokat látott magából a városból. Az embergyűrűből nem lehetett kilátni.

Kicsit aggódni kezdtek, hogy mi lesz velük?

Egyszer csak egy rendőr lépett a tömeghez.

– Mi történik itt, emberek? – kérdezte.

A tömeg kissé megritkult. Néhányan elindultak a dolgukra, akik pedig ott maradtak megpróbáltak valami magyarázatot adni a csoportullásra.

– Valaki itt felejtette ezt a két ósdi tárgyat.

– Engedjenek! – mondta a rendőr, és közelebb lépett. – Vajon, hogyan kerülhettek ide? – morfondírozott tovább a biztos úr. – Lehet, hogy lopott holmi. Lefoglalom, és beviszem a kapitányságra.

A tömeg nagy megkönnyebbülésére, hogy hamarosan megoldódik a rejtély, felemelte az öreg vasalót és a rézmozsarat, és elindult velük a rendőrség irányába.

Az emberek oszolni kezdtek. Mindenki ment a maga dolgára.

A két kalandra vágyó tárgy egy kis séta után bent találta magát a rendőrség hűvös, rideg épületében.

– Most mi fog történni? - kérdezte kíváncsian az öreg vasaló. - Mit csinálnak velünk?

– Fogalmam sincs – válaszolta a társa. – Majd kitalálunk valamit, hogy kereket oldjunk.

A rendőr berakta őket egy sötét raktárba, ahol a polcokon még sok holmi sorakozott.

– Kik vagytok? – kérdezték, amint elhelyezkedtek ők is a hosszú fémpolcon.

– Mi vagyunk a bűnjelek – válaszolták egykedvűen, és látszott rajtuk, hogy már régóta ücsörögnek a raktárban. – És ti?

– Minket az utcán szedett össze egy rendőr.

– Bizonyára lopott tárgyak vagytok. A tolvaj körül szorult a kötél, és így akart megszabadulni tőletek. Mindennapi eset. Először eltulajdonítanak, majd hogy ne legyen bűnjel eldobnak.

Az öreg vasaló akart valamit mondani, hogy tisztázza a helyzetét, de a rézmozsár oldalba bökte:

– Ne fáraszd magad! Ezek úgysem hisznek nekünk. Legyenek csak abban a tudatban, hogy mi is lopott tárgyak vagyunk. Majd kisütök valamit, hogy meglépjünk. Már van is egy tervem, de most nem akarok róla beszélni, mert még meghallják.

Elhallgattak, és megpróbáltak egy kicsit pihenni, hiszen az eddigi történtek elégé kifárasztották őket.

Ki tudja meddig szunyókáltak az öreg vasaló egyszer csak arra ébredt fel, hogy a rézmozsár halkan a fülébe súgta:

– Itt az idő az indulásra. Mindenki alszik, és nem veszik észre, ha kisurranunk a nyitott ablakon.

Valóban a raktár kicsi szellőző ablaka félig nyitott volt. Nem volt rács és egyéb, ami megakadályozta volna szökésüket.

Aránylag könnyűszerrel felkapaszkodtak az ablakpárkányra és onnan egy – kettőre az utcán voltak. Senki sem vette észre, amint kimásztak az ablakon a sarokban lévő bicikli, mintha mocorgott volna, de gyorsan kiugrottak és elhúzták a csíkot a környékről.

Végre újra szabadok voltak. Neki indulhattak a nagy, sötét éjszakába.

Sokáig bolyongtak a városban, de semmi érdekeset nem láttak néhány aludni nem tudó emberen kívül senki sem járt az utcán.

Hideg, fagyos szél nyargalászott a házak felett.

Azon tanakodtak hová menjenek, amikor egy részeg ember botlott beléjük.

– Mi a csuda van itt a járdán? – álmélkodott el és lehajolt, hogy szemügyre vegye, mi van a lába alatt. De a részegsége miatt elvesztette az egyensúlyát és a járda melletti árokba borult, mint egy krumplis zsák.

– Gyere, fussunk innen, még mielőtt magához tér! – javasolta a rézmozsár.

Sokáig rohantak. Szegény, öreg vasaló alig kapott levegőt a fárasztó futástól. Legszívesebben már visszament volna a régi, kis kamrába, ahol úri helye volt a sok kacat között.

– Ha tudtam volna, hogy ilyen fárasztó a világlátás, nem jövök el – zihálta és tanácstalanul toporgott barátja mellett.

– Nem jó hely nekünk ez a nagyváros – mondta egy kis idő múlva a rézmozsár. – Mit szolnál hozzá, ha vidékre mennénk?

– Szerinted ott jobb világ van? – kérdezte reménykedve az öreg vasaló.

– Naná, vidéken nyugodtabb az élet. Jó levegő, csönd és miegymás, ami két ilyen öreg portékának kell. Meglásd úri életünk lesz ott. Keresünk egy takaros házacskát, amelynek van szép kertje. Állatokat tartunk, és esténként kiülünk a tornácra, ahonnan csodáljuk a békés tájat. Kell ennél jobb?

Ez az öreg vasalónak is nagyon tetszett, és alig várta, hogy találjanak ilyen idillikus helyet valamelyik környékbeli kicsi faluban.

Még az éjjel elindultak. Végigmentek a kihalt városon, nem törődve veszéllyel, ami rájuk leselkedett némelyik sötét utcán. Úgy tervezték, hogy reggelig találnak egy falut, ahol nyugodtan eléldegélhetnek.

Már majdnem kiértek a városból, amikor egy kordé nyikorgására lettek figyelmesek. Eleinte nem is nagyon érdekelte őket, de a nyikorgás egyre közeledett.

Azt remélték, hogy meghúzhatják magukat az egyik ház kerítése mellett. A fiatalabb kordét húzó gyerek váratlanul felkiáltott:

– Te Gazsi, dik, itt van a járdán egy öreg vasaló és egy rézmozsár. Kincseket találtunk. Ez két tárgy többet ér, mint az egész lopott szajré. Pislogj ide, tudod milyen drága manapság a réz? Megfogtuk az Isten lábát. Ezért a régi vasalóért is jó pénzt kapunk az ócskásnál.

A másik is elengedte a kordé rúdját vigyorogva nézegetni kezdte a talált kincseket.

– Ronárdó komám, milyen igazad van. Ki lehetett az a bolond, aki itt felejtette ezeket. Rengeteg pénzt kapunk értük. Holnap egy nagy bulit tartunk a telepen. Még a kutyám Blöki is pálinkát fog vedelni.

– Dik te, ne álmodozz, mert még meglát valaki bennünket! Gyorsan dugd a szajrét a kábelek alá és tűnjünk el a környékről, mintha itt sem lettünk volna!

Így ért véget a nagy kaland. Hiába próbáltak kiszabadulni a kordéból a sok vastag kábel, mint kígyók rájuk tekeredtek, és fogva tartották az öreg vasalót és a rézmozsarat.

(Kép forrása internet)

Rovatok: 
Irodalom