Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Anna álma

Rácz Endre
Rácz Endre képe

    Az orvos reggel, már egész korán ért Annáék házához. Sietett megnézni kis betegét, akit éjfél körül hagyott ott, miután sikerült csillapítani láztól égő testének gyötrelmeit. Mikor belépett a kis, állott szagú házba, mindenütt sötét volt, csupán a kislány szobájából szűrődött ki pislákolón a fény. Belépett csöndben, hogy ne zavarjon, ha véletlenül még alszanak a nehéz éjszaka után.
Nem aludtak. Édesanyja épp vizes ruhába tekerte a kislány újra láztól forró testét. Anna halk, szinte alig érthető hangon mondta:
— Nagyon hideg.
— Tudom kicsim – felelt rá az anyja –, de muszáj, megint lázas vagy.Mikor a kislány testét már teljesen beborította a jéghideg lepedő, anyja az ölébe vette, nem törődve a hideg vízzel, mely az ő testét is teljes átjárta. Talán a hideg víztől, talán az elfojtott sírástól, de jobban remegett, mint Anna. Ringatta gyönyörűségét, miközben egy kis dalt dúdolt a fülébe:

— Angyalok járnak, jéghideg télben,
Angyalok lelke fény a sötétben.
Gyémánt ruhában, csillog a szárnyuk:
Nézz fel az égre, éjszaka, látjuk.

Hol lakik Anna? – kérdik a fáktól.
Jut neki bőven mind a csodákból.
Hintik az égről: hópihe lebben,
Simul a tájra, szép szerelemben.

    Az orvos ekkorra ért oda a szoba ajtajába. Az ajtó nyitva volt, vénülő arcán mosollyal hallgatta ő is a dalt, majd kopogott az orvosi táskája oldalán, jelezve jöttét. Talán nem akarta megijeszteni őket, bár az ajtó hangos nyikorgása vélhetően már figyelmeztette a ház lakóit, hogy vendég érkezett.
— Jó reggelt kívánok, az Úr- Isten áldásával – köszönt halkan.
— Áldás? – kérdezte a nő. – Hát az bizony ránk férne.
— Megint belázasodott?
— Megint…
— No, hadd nézzem ezt a kis beteget – szólt, és letette táskáját, majd elhúzta résnyire a függönyt, hogy a felkelő nap fénye egy kis világosságot kölcsönözhessen a szoba sötétjének.
— No, te lány – fojtatta –, akkor most meghallgatom, hogyan énekelnek az angyalok a lelkedben. Mert bizony én azt is ki tudom kémlelni, ezzel, ni. – mutatta a lánynak sztetoszkópját – Hmm, értem… ühüm, igen… hát bizony- bizony… – motyogott magában, majd megállapította nagy komolyan: - Hát bizony-bizony, ezek az angyalkák nagyon álmosak. No, de se baj, majd most felébresztjük őket, hiszen már a nap is ébredezik, ők se aludjanak tovább – mondta és a táskájából egy barna üveget vett elő, amiből egy kanálra csöpögtetett a benne lévő folyadékból, s nyújtott Anna fele: - Kisasszony, ezt tessék bevenni… persze csak az angyalok miatt.
  Próbálta tréfával leplezni a betegség komolyságát, amit talán a kislány el is hitt, de az édesanyja szíve még jobban összeszorult a szomorúságtól, hiszen ő értette miért tréfál az orvos.
    Annát felöltöztette, lefektette és betakarta.
— Pihenj kicsim… te csak pihenj.
Az orvosnak eközben a szekrényen lévő kalitkára tévedt szeme, abban is egy kis madárra.
— Milyen szép ez a madár. A tied, Annácska?
De Anna nem válaszolt, csupán apró szemeivel jelezte, hogy az övé.
— Nagyon szép és milyen színes a tolla, ez egy igazi ritkaság – folytatta, és a függönyön még húzott egy picit, hogy a fénynél még jobban láthassa Anna madarát.
A kislány ekkor erőt vett magán, és alig hallható hangon mondta:
— Ő a kincsem… én találtam, beteg volt, de én meggyógyítottam.
— Hát ez bizony tényleg kincs, egy igazi kincs – hagyta jóvá az orvos Anna szavait, majd elindult a konyha fele és ott leült.
    Kis idő múlva a kislány édesanyja is kijött a szobából, becsukta az ajtót, majd leült ő is az asztalhoz. Kérdőn tekintett az orvosra, aki nem habozott a válasszal, bár nem volt ínyére szólni.
— Nagy a baj Erzsikém, nagy a baj. Holnap reggelre minden eldől… vagy így, vagy úgy… de nem bíztatom. Most megyek, majd dél körül még benézek. Vegye rá, hogy egyen… ha tudja…
    Miután az orvost kikísérte, bement Anna szobájába. A kislány a madarat nézte, aki hevesen igazgatta színpompás tollait, mintha készülne valahova, vagy valamire. Talán egy világot megváltó dolog járt a kismadár eszében, amihez nem lehet borzos tollazattal nekilátni.
— Eszel valamit angyalom, mit készítsek neked? Csak mond és hozom.
— Nem kérek semmit, nem vagyok éhes.
— Akkor mit szeretnél?
— Aludni, fáradt vagyok – szólt halkan, majd elfordította fejét, még egy pillantást vetett madarára, és elaludt.
    Édesanyja elhúzta a függönyt, hogy ne zavarja álmát, a már házak fölött járó nap sugara. 
Tette a dolgát, mintha mi sem történt volna. De hát mit is tehetett volna, e perctől már Isten kezében voltak, aki dönt élet és halál fölött, aki törvényt ül sorson és emberen.
    Egy kis idő múlva benézett a szűrt fényű szobába. Anna mosolygott, s álmában olyan édes mosoly volt arcán, mit talán édesanyja még sosem látott. Ettől megijedt. Azt gondolta, talán már a mennyei fények bűvölik, és e káprázattól átitatott világban gyönyörködik lánya.
    Az idő lassan telt a csöndes házban, mintha az óra is halni készülne, és már csak vonszolni tudná fáradt mutatóit, egyre lassabban és lassabban…
    Ám a nyomasztó csöndet, most mégis, Anna bársonyos hangja törte meg:
— Édesanyám.
És e szó anyjának most a világot jelentette. Berohant a szobába, és kérdezte:
— Hát fölébredtél? Mond, mit szeretnél?
— Édesanyám – mondta újra Anna –, engedje el a madarat.
— De, hát mért engedném, hiszen úgy szereted?
— Álmodtam… azt álmodtam, hogy szabad volt, elröpült, de visszajött és az ablak alatti fára ült.
— Az csak álom volt, nem valóság – nyugtatta az anyja.
— De énekelt is nekem, olyan szépen, hogy meggyógyultam. Édesanyám még nem hallott olyan szép madárdalt, hallatára még a nap is ragyogott a szürke, ködös égen.
    Lázálom, gondolta az anyja, de mégis a kalitkához lépett, majd a nyitott ablakon át elengedte Anna kincsét, hadd röpüljön.
— Elröpült? – kérdezte a lány.
— Igen elröpült – válaszolta és, hogy a lány ne lássa sírni, kiment a szobából.
    Pár pillanat sem telt el, és Isten csodája, de víg madárdal járta át a házat, oly hangzatos trillával, mellyel száz pusztai pacsirta sem tudna versenyre kelni. Együtt hallgatták ezt az égi harmóniát.
— Ugye megmondtam – szólt Anna, majd kezét mellkasára téve lehunyta szemét…
Talán örökre… Legalábbis mozdulatlansága ezt jelezte.
    Már hosszú-hosszú percek óta így feküdt, amikor az ajtó halk nyikorgással újra kinyílt és azon belépett az öreg orvos.
Az anya fájdalomtól tántorogva próbált erőt venni magán, hogy hellyel kínálja, de épp ő volt az, akit le kellett ültetni. Az orvos mellé ült, megfogta kezét, majd arcát végig simítva szólt:
— Isten akarata… bele kell törődni.
    És igaza volt, tényleg Isten akarata és csodája lengte körül a kis házat, mert e percben újra felcsendült a bársonyos hang:
— Édesanyám!
    Az asszony boldogságától nem látva szaladt be a szobába, magához szorította lányát, mintha azt először vagy épp utoljára tenné, majd kérdezte:
— Hát te? Már azt hittem, hogy…
— Alszol – vágott közbe az orvos. – Azt hittük, hogy alszol.
    Anna nem értette a helyzetet, de folytatta megkezdett mondatát:
— Édesanyám, éhes vagyok, megjött az étvágyam hallva a madaram gyönyörű dalát.
Az anyja rohant, levest melegített neki, felültette, majd próbálta etetni, de a lány rászólt:
— Hagyd, tudok magam is enni, nem vagyok már gyerek.
    És evett, jó ízűn, falánkan, miközben az ablak előtt daloló madárra figyelt.
Annát oly gyönyörűséggel nézték, mintha még nem láttak volna gyereket enni. És evett, és evett, és közben hallgatta a madárdalt, aki talán az örökkévalóságig sem szándékozott abbahagyni dalát. Örült a szabadság csodálatos érzésének, mint ahogy Anna édesanyja ama csodának, amit még most sem tudott fölfogni, de boldog volt.
Mindenki boldog volt.
Az orvos arcán is olyan boldogság látszott, mintha a saját gyereke tért volna vissza a halálból.
Sosem hitt a csodákban, talán most először életében.
Merengésüket újra Anna szavai törték meg:
— Édesanyám. Ezután rád kell vigyáznom.
— Miért? – kérdezte kíváncsian.
— Mert mától te vagy az én legnagyobb kincsem – majd mosolygós arccal újra az ablak fele fordította fejét és egy dalt kezdett énekelni:

Angyalok szállnak mennyei fényben,
Angyalok lelke fény a sötétben.
És ha az éjben alszik a lelkük,
Kismadaram szól: rajta, ma zengjük…

Rácz Endre ©
2015 12. 21. Szerep

Rovatok: 
Irodalom