Éjszakánként, mikor az ég egy fekete bársony, és a csillagok gyémántként szóródnak szét rajta, letérdelek sírodnál, anyám. A hideg föld a tenyerem alatt olyan, mint elnémult szíved, de én mégis érzem dobbanásainak halk visszhangját. Várom, hogy felragyogjon újra utolsó húsvéti mosolyod, mint tavaszi hajnal a hófödte tájon, és elűzze a fagyos magányt a lelkemből.
   A szél suttogása a fák ágai közt régi meséket hoz, melyeket egykor altatóként dúdoltál nekem. Minden levél rebbenésében ott van a Te nevetésed, s az én könnyeim suhanása, mint egy pillangó szárnycsapása. A csend, mely körülölel, nem üres, hanem tele van veled anyám, mint egy patak medre a sosem apadó forrás vizével. Én most is várok, várom, hogy a remény rügyei kihajtsanak a fájdalom fagyott földjéből, és megmutassák, hogy a szeretet fénye még a síron is átragyog.
   Emlékszem a kezedre, ahogy simogatott, a hangodra, ami patakcsobogásként ringatott álomba, a tekintetedre, ami csillagként ragyogott az éjszakában. Most csend van. Csak a szél sóhaja felel a kérdéseimre, és a fák ágai karolnak át némán, mintha ők lennének az őrök a végtelen kapujánál.
   Térdelve, arcom a hideg kőhöz ér, hagyom, hogy az emlékezés könnyei öntözzék a földet. Minden könnycsepp egy gyöngyszem, ami a múltból gurul elő, és utat tör magának a fájdalom tengeréig. Sírod a határvonal két világ között, egy üres kő, amire az emlékek festenek színeket.
   Körülöttem az éjszaka leple ráborul a temetőre, felnézek, s a csillagok is, most ezüst könnyekként hullanak az égről. Lefekszem sírod mellé, arcomat a fejfádhoz, kezeimet a kőre téve. Érzem, ahogy puhán átölelsz, mint rég, nevetésed hangja a fülemben visszhangzik, s a szeretet illata lengi körül a temetőt. Itt alszom el most Veled, a halál ölelésében, de a szívemben az élet lüktet, örökké élő emléked által, drága jó anyám.

TM