Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Aranysarkantyú

Adalberto
Adalberto képe

Hol volt, hol nem volt, egyszer nagyon régen, meg nem mondom mikor, élt egy király a feleségével, és mihaszna fiúkkal, Jankó királyfival.

Ez a fiú olyan lusta volt, hogy még a szemét sem akarta egyedül kinyitni reggelente. Ilyenkor is a szolgáknak kellett segíteni ebben.

Bánkódott is édesapja és édesanyja miatta. Jankót nem érdekelte a királyi mesterség. Pedig apja úgy tervezte, ha ő már túl öreg lesz, a fia fog majd a trónra ülni és irányítani az ország ügyes-bajos dolgait.

Hiába volt minden próbálkozás a királyfi néhány perc elteltével elunta magát a trón mellett ücsörögni és otthagyta egyedül édesapját a trónteremben. Az meg egyáltalán nem érdekelte, ha apja okítani akarta a királyi teendőkről. Durcásan befogta a fülét és nem figyelt oda édesapja tanácsaira.

─ Mi lesz veled így, fiam? - kérdezte a király keserűen, de ezt Jankó nem hallotta meg. Akkor is éppen befogta a fülét kezeivel és egészen máshol járt az esze.

Apja még egyszer - kétszer próbálkozott vele, hogy meggyőze a kötelességéről, de amikor látta, amit mond neki az falra hányt borsó, egyet legyintett és hagyta kimenni a trónteremből.

Jankó egyenesen a kedvenc helyére ment, ahol nem kellett semmit csinálni, csak heverészni a fűben és tökmagot rágcsálni.

A kedvenc helye pedig nem volt máshol, mint a közeli erdőben egy napsütötte tisztáson.

Most is idetartott.

 Amint ment, mendegélt, egyszer csak az út mellett a fűben valami csillogó tárgyat pillantott meg.

Mint, ahogyan mondtam már Jankó nagyon lusta gyerek volt. Elhaladt a csillogó tárgy mellett, igaz fúrta oldalát a kíváncsiság, hogy vajon, mi lehet az? De nem volt kedve lehajolni érte. Inkább lustán ment tovább.

Már majdnem beért az erdőbe, amikor újból eszébe jutott, amit előbb látott a fűben.

Mégis csak meg kellett volna nézni, mi az? - gondolta magában. - Hátha valami értékes dolog.

Végül addig - addig tépelődött magában, míg visszafordult.

Tudjátok, mi volt az út mellett a fűben? Nem volt az más, mint egy aranysarkantyú. Bizonyára egy gazdag ember veszítette el.

Jankó felvette és nézegetni kezdte. A sarkantyú színaranyból volt, de ha csak ez lett volna az igazi értéke. Váratlanul a sarkantyú megszólalt Jankó kezében. Először a királyfi azt gondolta, hogy tán valaki elbújt a közelben és tréfálkozik vele. Akárhogy is meresztgette szemeit, senkit sem látott. Egyedül volt, mint a kisujja.

─ Ki szólt hozzám? - kérdezte csodálkozva és még egyszer körbenézett. - Ha van itt valaki, akkor azonnal fedje fel magát, mert én vagyok a király fia és velem nem szabad tréfálni. Bújj elő, ha kedves az életed!

─ Nem kell nekem előbújni, hiszen a kezedben tartasz - mondta a sarkantyú.

A királyfi nagyon elcsodálkozott. Nem akart hinni a fülének. Még hogy egy aranysarkantyú tud beszélni, és ha tud is, mit akarhat tőle.

─ Mit akarsz tőlem? – lepődött meg a királyfi.

─ Csak annyit szeretnék, hogy vigyél haza! Az istállótokban van egy nagyon öreg gebe. Az élet is csak hálni jár bele. Húzz lábadra csizmát, és a csizmára meg rakj rá engem. Ha ezzel végeztél, pattanj fel a gebe hátára, és a többit majd meglátod szemeiddel.

Jankó lusta gyerek volt, de a kíváncsiság nagyon fúrta az oldalát, hogy vajon, mi fog történni, ha követi az aranysarkantyú utasításait. Még az is előfordulhat, hogy csúnya tréfa áldozata lesz, és a várban mindenki kineveti, amikor felül a gebe hátára.

Ennek ellenére mindent úgy csinált, ahogyan az aranysarkantyú mondta.

Otthon megkereste csizmáját, nagy gonddal felillesztette rá a sarkantyút. Eddig még sohasem tett ilyet. Mindent a szolgák végeztek el.

Most senkit sem engedet a közelébe. Nem akarta, hogy az emberek gúnyolódjam rajta, ha valami nem úgy sül el, mint ahogy remélte.

Jobb lesz az, ha senki se látja, és a várbeliek nem tudják, mire készül.

Az istállóba is titkon osont be. A hatalmas épületben sokáig bolyongott, de valahogy nem sikerült megkeresni a gebét. Édesapjának rengeteg lova volt. Napokig tellett volna, ha meg akarta volna számolni valamennyit. Igazából ez nem is volt a szándékában. Teljesen mindegy volt részére, hány ló nyerít a falak között.

Már majdnem feladta a keresést, amikor az istálló távoli sarkában megpillantott egy rozoga, keshedt lovat. Szegény száraz szalmát rágcsált éhségében. Olyan sovány volt, hogy bordái kilátszottak, és alig állt a lábán.

Jankó odaballagott hozzá, és nem tartotta valami jó ötletnek, hogy felüljön a hátára.

Valahonnan kerített egy nyerget, amikor rárakta a gebére, az majdnem összerogyott alatta.

Ezt látván nagyon megsajnálta és nekilátott, hogy visszavegye a nyerget. De akkor a gebe így szólt:

─ Ne tétovázz, Jankó! Gyorsan ülj fel a hátamra! Oda megyünk, ahová csak kívánod. Csak először az aranysarkantyút jól vágd bele az oldalamba! Erről meg ne feledkezz!

Jankó felült a tántorgó gebe hátára, aki majd összerogyott alatta, és várta, mi fog történni.

Várt, várt, de nem történt semmi. Ekkor a gebe mérgesen hátra szólt:

─ Ne légy már ennyire lusta, azt mondtam vágd bele a sarkantyút az oldalamba! Ha nem ezt teszed, akkor mindjárt összerogyok.

Mit volt, mit tenni, Jankó jó erősen megsarkantyúzta a gebét, és lássatok csodát az élőhalott állatból egyszeriben egy csodás paripa lett. Aki meglátta, az mind elámult a látványtól. Még sohasem láttak ilyen szép lovat.

Úgy nyargaltak, mint a szélvész erdőn, mezőn keresztül.

─ Hová megyünk? - kérdezte kíváncsian Jankó.

A paripa hátra szegte a fejét és mondta:

Az Óperenciás - tenger túlsó partján van a Tündérország, és ott hamarosan királyt választanak. Elviszlek oda, hogy téged válasszanak meg.

Jankó eddig még nem hallott Tündérországról. Nem akart ő király lenni. Hisz, ha érdekelte volna ez a mesterség, akkor apja is szívesen átadta volna neki a trónt.

 Most mégis hagyta, hogy a ló elvigye Tündérországba.

Három éjjel, három nap vágtattak megállás nélkül. Harmadnapra megékeztek egy gyönyörűséges vidékre. Itt sohasem ment le a Nap. Állandóan aranyló napsugarak ragyogták be a hegyeket és völgyeket. Az emberek is nagyon kedvesek voltak hozzájuk. Amerre csak jártak, mindenhol finom étellel, itallal kínálták őket.

─ Megérkeztünk Tündérországba - mondta a paripa. - Nézd, ott a távolban van egy magas hegy tetején ey kacsalábon forgó vár. Ott lesz a királyválasztás, és te leszel ennek a szép országnak a királya.

Jankó nem szólt semmit. Hagyta, hogy a dolgok maguktól alakuljanak.

Amint mentek a drágakövekkel kirakott úton, egyszer csak Jankó arra lett figyelmes, hogy egy szépséges leányzó belegabalyodott egy rózsabokorba és nem tud kijönni onnan.

─ Állj meg! - parancsolta a lónak.

─ Sietnünk kell, gazdám - ellenkezett a paripa. - Ha nem érünk oda időben, akkor nem vehetünk részt a királyválasztáson. Menjünk csak tovább! Majd valaki kiszabadítsa a leányzót. Nekünk most fontosabb dolgunk van.

Jankó nem hallgatott a lovára, és megállította. Hosszas fáradságos munkával kiszabadította a lányt. Rengeteg időt vesztettek. Már hallatszott a trombitaszó, amely azt jelezte, hogy elkezdődött a királyválasztás.

Ez még csak hagyján, ha nagyon siettek volna, akkor odaértek volna. De amint a lány kiszabadult, sírni kezdett.

─ Megszid anyám, ha meglátja a rongyos ruhámat. Tán legjobban tenném, ha haza sem mennék.

Jankó megsajnálta és vigasztalni kezdte:

─ Ne sírjál kicsi lány! Majd hazakísérlek, és beszélek édesanyáddal. Meglásd, nem fog megszidni!

─ Jaj, gazdám, most már valóban elkésünk. Nem lehetne máskor hazavinni a leányzót? - nyerített egy nagyot a ló.

─ Nem. Látod, szegényke mennyire kétségbe van esve. Vigyük haza - mondta Jankó határozottan.

A paripa engedett gazdájának és elindultak. Az úton derült ki, hogy a lány egy kicsinyke házban él édesanyjával.

Kicsit furcsa volt, hogy a tündérek közt is vannak szegények. Pedig az ember azt gondolná, hogy itt mindenki nagyon gazdag, és van mit a tejbe aprítani.

A lány édesanyja igen mérges volt, amikor meglátta a szakadt rokolyát. Mindjárt kérdőre vonta magzatát:

─ Megint hol jártál, te lány, hogy elszakítottad a rokolyádat?

─ Ne szidjon meg drága édesanyám - pityeredett el újból. - Higgyen nekem, jót akartam! Csipkebogyót gyűjtöttem, hogyha valaki meghűl, tudja vele kúrálni a nyavalyáját. Bent a rózsabokor közepén láttam egy szépet és azt akartam leszakítani. Bemásztam a bokorba, de már nem tudtam kijönni belőle. Ha nem jön ez a legény, akkor talán még mindig ott kuksolok.

─ Ej, lányom, te sohasem javulsz meg. Nem bánnám, ha már valaki bekötné a fejed - mondta a nő és Jankóhoz fordult. - Köszönöm, fiam, hogy megmentetted lányomat. Nem is tudom, mivel jutalmazzalak meg?

─ Nem kell engem megjutalmazni. Örültem, hogy tudtam segíteni, de most már sietek, mert még lekéssük a királyválasztást - válaszolta Jankó.

Még mielőtt elindult volna, a nő így szólt hozzá:

─ Járjál szerencsével! Hálám jeléül adok egy keszkenőt. Lányom hímezte esténként unalmában. Hátha még valamikor jól jön.

Jankó megköszönte a keszkenőt és lovával elindult a várba.

Amikor odaértek, már javában folyt a királyválasztás. Olyan sokan voltak a delikvensek, hogy alig fértek be. Néhányan még kint az udvaron is voltak.

A paripa egy nagyot nyerített, és lemondóan mondta:

─ Elkéstünk, gazdám. Nézd, mennyien szeretnék, ha őt választanák meg királynak!

─ Ha már idehoztál, akkor teszek egy próbát.

Nagyon meleg volt és Jankó izzadni kezdett. Hatalmas cseppekben hullottak róla a veríték.

Gondolta megtörli a homlokát. Belenyúlt a tarisznyájába, hogy keressen bent valamit, amivel letörölheti az arcát.

A tarisznyában nem volt semmi az ajándékba kapott keszkenőn kívül. Mit volt mit tenni, elővette és segítségével megszabadult a kellemetlen izzadságcseppektől. Abban a pillanatban, amint a keszkenő az arcához ért, hatalmas fényesség lett a teremben. Mindenki ámulva nézte a jelenséget.

A hopmester is nagyon meglepődött, nem tudta, mi történt.

Amint ott szájtátva nézték az eseményt egyszer csak a jelenlevők éljenezni kezdték Jankót.

─ Éljen a mi királyunk, Jankó! - kiabálták mindenfelől.

A hopmester azonnal hozzásietett és mondta vidáman:

─ Ettől a perctől kezdve, te leszel Tündérország új királya. Íme a korona, amit majd a püspök a fejedre illeszt.

Nem volt vita Jankó király lett. Senki sem hőbörgött, hogy miért nem őt választották meg.

Igen ám,ez, így mint szép és jó lett volna, de a tündérek közt élt egy gonosz manó. Valamikor ő is tündér volt. Ki tudja, hogy mint egyszer csak manóvá változott. Lehet, hogy azért, mert nem fogadott szót a főtündérnek. Léteznek ilyen tündérek is. Büntetésként kilencvenkilenc évig manóként kellett élnie. Ha kilencvenkilenc év után jól fogja viselni magát, akkor talán újból tündér lehet.

A manó is szeretett volna tündérkirály lenni. Titkon azt remélte, hogy őt válasszák meg.

Amikor értesült a királyválasztás eredményéről iszonyatos haragra gerjedt. Igaz haragjának más oka is volt.

Napokkal ezelőtt az emberek között járt és véletlenül elvesztette az aranysarkantyúját. Félt, ha ez kitudódik, akkor még a Tündérországot is el kell hagynia. Soha többé nem térhet ide vissza. Örökkön örökké a sötétség birodalmában kell majd élnie. Pedig elhatározta, ha majd király lesz, felségül veszi azt a szegény tündérlányt, aki a falu szélén lakik anyjával.

Manóként nem veheti el, mert mindennapi tevékenysége a gonoszkodás. Ezt még a legszegényebb tündér sem kedveli.

Amikor az aranysarkantyúja elveszett, akkor is gonoszkodása miatt volt távol. Titkon egy királyfit kellett arra biztatnia, hogy lusta és tohonya legyen. Ne fogadjon szót szüleinek, akik királyt akartak belőle faragni.

A manó elhatározta, hogy bármi áron is megakadályozza, hogy a püspök megkoronázza Jankót.

Csak az volt a baj, hogy nem volt meg az aranysarkantyú. Nélküle pedig nagyon nehéz volt létezni egy manónak. Segítségével hipp - hopp eljuthatott egy pillanat alatt akárhová a világon.

Hajtotta a kíváncsiság, milyen lehet a vetélytársa. Észrevétlenül belopózott a várba és megleste Jankót. Bár ne tette volna ezt.

Meglátta az aranysarkantyút a leendő király csizmáján.

Fájdalmasan felszisszent a látványtól, de egyben öröm is járta át a testét. Nem kell messzire mennie, hogy visszaszerezze az elveszettnek hitt tárgyat.

Akárhogy is törte a kobakját semmi okosság nem jutott eszébe, miképpen kaparintsa meg az aranysarkantyút.

Bizonyára az lett volna a legegyszerűbb, ha visszakéri, őszintén bevall mindent Jankónak. Talán a fiú meg is könyörült volna, és engedet volna a kérésnek.

De hogy néz ki, egy gonosz manó könyörög valakinek. Még azt találnák gondolni a többiek, hogy megbolondult, oda a gonoszsága.

Valami kellemetlenséget kellene kitalálni, csak azt nem tudta, mit?

Titkon mindenhová követte Jankót. Olyan kicsinyke volt, hogy nem vették észre, amikor a várban sétafikált.

Amióta megtörtént a csoda, Jankó gyakran nézegette a keszkenőt. Ha egyedül volt, akkor mindjárt elővette, szagolgatta. Nem bírt betelni a gyönyörű hímzéssel. Ez még hagyján lett volna, ha nem kellett volna szünet nélkül a szegény tündérlányra gondolnia.

─ Elcsenem a keszkenőt - lelkendezett a manó, és cserében csak akkor adom vissza, ha nekem adja az aranysarkantyút.

Ez jó ötlet is volt. Könnyen megszerezte a keszkenőt. Csak azt kellett kivárni, hogy Jankó álomra hajtsa a fejét. Óvatosan besurrant a szobába és magához vette a keszkenőt, amit Jankó a vánkosa alatt őrzött.

Már majdnem véghezvitte a tervét, amikor Jankó utolsó pillanatban felébredt.

─ Te meg, mit keresel a szobámban? - kérdezte, majd egy gyors mozdulattal előrántotta a kardját.

Nem sokon múlott, hogy át nem szúrta a manó szívét, aki azonnal könyörgésre fogta dolgot.

─ Jaj, csak ne őlj meg! Visszaadom a keszkenőt. Bocsáss meg, amiért el akartam lopni.

A manó részletesen elmesélte az életét. Szeméből úgy hullott a könny, mint a záporeső. Jankó meg is sajnálta ezért. Megígérte, hogy visszaadja az aranysarkantyút, de a tündérlányról nem mond le. Ő úgyis visszamegy szüleihez és magával viszi a mátkáját. A manó keressen magának párt Tündérországban, van itt elegendő szép teremtés. A faluszéli tündérlányt hagyja meg neki!

Eleinte ez ne nagyon tetszett a manónak. Morcos lett és dünnyögött, de amikor Jankó azt mondta elbúcsúzhat az aranysarkantyútól, meggondolta magát. Jankó tenyerébe csapott:

─ Áll az alku. Kérem vissza az aranysarkantyút!

Amikor újból a kezében fogta, csoda történt, a gonosz manóból egy kedves kis tündérfiú lett. Ez pedig úgy eshetett meg, hogy nem gonoszkodással szerezte vissza a tulajdonát, hanem békés megegyezéssel. Ennélfogva megbocsátottak az égiek, nem kellett kitöltenie a büntetést.

Dehogy meg ne feledkezzek róla, Jankó az aranysarkantyún kívül a királyságot is a manónak ajándékozta. Várta őt otthon apjának koronája, nem akar ő Tündérország királya lenni. Elég neki a boldogsághoz, ha a faluszéli szegény tündérlányt hazaviszi és elveszi feleségül.

Így is lett. Miután Jankó odaadta az aranysarkantyút a manónak, ellovagolt a faluszélre. Bekopogott a kicsi tündérházba, hogy megkérje a kezét a leányzónak, aki már nagyon várta.

 Ölébe kapta, és meg sem állt vele egészen édesapja váráig.

Ott sokáig még csak elképzelni sem tudták, hová lett Jankó. Édesanyja nem győzte csókolgatni, amikor meglátta.

─ Édesapám, édesanyám, megnősülök. Tündérországból hoztam egy szép leánykát, kivel boldogan összekötöm életemet.

Szülei nem ellenezték a frigyet, csak édesapja szomorkodott egy kicsit, félt, hogy nem lesz királya az országának. Mire Jankó kihúzta magát, majd büszkén mondta:

─ Leszek én a király, nem kell aggódnia ez miatt, édesapám. Hosszú utazásom alatt jól megtanultam, ország király nélkül, annyit ér, mint egy lyukas réz garas.

Itt a vége, fuss el, véle! Aki nem hiszi, járjon utána!

Rovatok: 
Mese